Csak a fiúi tisztelet jogán?

Ez az idős ember ma is rajong édesapjáért, gyűjtögeti a róla szóló cikkeket, fényképeket. Meg van győződve róla, hogy apja a zsidók összeesküvésének áldozata lett, ezért nem is hajlandó olyan tények megismerésére, amelyek netán sérthetnék kegyeletes érzéseit. Még azt sem hiszi el, hogy voltak náci megsemmisítő táborok, szerinte a magyar zsidóságot dolgozni vitték, ami helyes lépés volt, ám az inkriminált helyszíneken, sajnos, az átlagosnál többen haltak el. A Duna televízióban történészek vitatkoztak e filmről, és szinte egyöntetűen megértették a fiúi rajongást: neki – úgymond – joga van apját védeni. A tévévita egyik résztvevője viszont figyelmeztetett: a náci vezérek, például Hitler helyettese, Martin Bormann és főépítésze, Albert Speer gyermekeivel ugyancsak készültek interjúk, s ők mintha többet értettek volna meg a múltból, noha nyilatkozataikban ők sem tagadták meg apjukat. Ilyen, nyilvánosság számára szánt gesztust persze nem is kért tőlük senki. Ugyanakkor azonban ezek a leszármazottak tudtak valamit, amit ez a megvénült magyar fiú nem tud vagy nem akar tudni, és ezt teheti, mert a megfelelő törvényi háttér Magyarországon (tegyem hozzá: Szlovákiában is) hiányzik, illetve nem működik. A Bormann- és a Speer-gyerekek nem feledkezhettek meg arról – a szülőket illető tiszteletük mellett –, hogy ha a holokauszt tényét a leghaloványabban vitatni merészelnék, azonnal bíróság előtt, majd börtönben találják magukat. Németországban a népirtás bűnét nem lehet áthárítani (ahogyan a magyar fasiszták és mai híveik egy csoportja teszi ezt: a németekre mutogatva, a magyar csendőrök és a közigazgatás aktív segítőkészségéről, valamint a zsidó vagyon rablásában tanúsított készségükről elfeledkezve), tagadni pedig nem csupán a büntető törvénykönyv paragrafusaiba ütköző bűn, hanem a társadalom erkölcsi érzetét súlyosan sértő cselekmény, amely azonnali kiközösítést von maga után. És magától értetődő módon a német történészek szintén keresték és keresik a história „emberi” hátterét, kutatják a magyarázatot arra, hogy a náci vezérek miként jutottak oda, ahová eljutottak, mi lehetett kultuszuk oka, miként látták őket a családban, a közeli munkatársak milyen véleményt formáltak róluk. Arról azonban szó sincs, hogy bárki tagadhatná a haláltáborok létezését. Még a hozzátartozó jogán sem. A nyilvánosság előtt semmi esetre sem.

Most azonban magyarázgatják az Endre-csemete fiúi szeretetének eme borzalmas megnyilvánulását. Holott az, amit Endre László tett, nem csak a zsidóság ellen irányult, amint ezt a torzult lelkületű fiú a hóhér papa mentségére érvként említi, ma is eleven antiszemita indulatait is magyarázva. Ő a – minimálisan számolva is – négy antiszemita törvényt megalkotó és végrehajtató Horthy-rendszert is fel akarta számolni. Ha úgynevezett úriemberi kategóriákban fogalmazok: a kormányzónak tett esküjét szegte meg, hogy hűséges hitlerista lehessen. Neki és hasonszőrű társainak már 1944. március 19-e hajnalán első dolguk közé tartozott például, hogy a kormányzó leghűségesebb emberét, Keresztes Fischer Ferenc belügyminisztert a Gestapo kezére, majd náci koncentrációs táborba juttassák. Hasonló sorsra jutott Sombor-Schweinitzer Ferenc, a politikai rendőrség főnöke, aki ugyancsak fogságra vetett kisgazdákkal, szociáldemokratákkal és kommunistákkal közösen töprenghetett azon, mi is történik voltaképpen a világban. Azzal a különbséggel, hogy a szocdemek és a kommunisták nem is vártak, várhattak más bánásmódot se a náciktól, se Endre Lászlótól, viszont mind a volt belügyér, mind a rettegett hírű egykori rendőrfőnök mégiscsak azok között volt, akik segítették Endre és százezernyi kisebb-nagyobb társa karrierjét. Endre végül is nem ellenzékiként lett alispán, mert ilyesmi a Horthy-rendszerben elképzelhetetlen volt. Ellenzékiként még segédjegyző sem lehetett volna. Ám szükséges-e Endrének és cimboráinak teljes bűnlajstromára emlékeztetni? A történettudományban – a rendszerváltást követően – rengeteg átértékelés történt. Olyanok is, amelyek megfeleltek a történelmi tényeknek, és olyanok nemkülönben, amelyek nem a tényeket tekintették irányadóknak, hanem azt az ideológiai hátteret, amely politikai programjukat, jelen esetben a Horthy-korszak rehabilitálását segítette. Ám még ez utóbbi irányzat képviselőinek sem jutott eszébe, hogy Endre Lászlót, a vitézt, a jogi doktort elítélő bírósági és erkölcsi verdiktet megváltoztassák. Imrédy Béla vagy Bárdossy László esetében történtek ilyen kísérletek, sőt még Endre László közvetlen főnökének, Jaross Andornak az ügyében is akadtak, akik enyhítő körülményeket kerestek. Endre Lászlónak eleddig nem akadt védelmezője.

Endre Zsigmond, a fiú vállalkozott erre, és ehhez nyilvánosságot is kapott. Azok, akik ezt a kísérletet kommentálják, arra hivatkoznak, hogy akár e dokumentumfilm által pontosabban ismerhető meg az antiszemitizmus természete: kialakulása, elmélete, gyakorlata. Nem hiszem. Az antiszemitizmus világa sajnálatosan megfelelően ismert. Az a lélektani és politikai közeg, amely egyes vallások vagy nemzetek, nemzeti kisebbségek kiközösítésére, megsemmisítésére irányul napjainkban, az egész emberiség asszisztálása mellett működik. Mind az öt földrészen. Valóban szükség lenne arra, hogy Endre Zsigmond segítségét igényeljék akárkik a faji, a politikai, a nemzeti előítéletek és következményeik megismerésére? Hagyjuk békében élni a bűnösök leszármazottait! És ne feledkezzünk meg róla, az apák és a nagyapák bűne nem avult el. Sem jogi, sem erkölcsi értelemben.