Cowboy és úriember

Az utóbbi időben úgy tűnik, mintha szaporodnának az ellentétek az Európai Unió és az Amerikai Egyesült Államok között. A két hatalmi tömb közötti nézeteltérések sora egyre hosszabb: nem értenek egyet a Nemzetközi Büntető Törvényszék kérdésében, a globális felmelegedésről szóló kiotói egyezményben, az Irak elleni háború fontosságában, az izraeli–palesztin konfliktusban, az ENSZ szerepében és egy sor egyéb dologban.

Földrészünkön sokan úgy vélik, hogy a texasi George W. Bush elnök óta az USA cowboy módjára, nyers erejét fitogtatva viselkedik a világ színpadán, bezzeg az Európai Unió a nemzetközi diplomáciai szabályokat betartva úriemberként, a körülményeket figyelembe véve szerepel a nemzetközi pódiumon. Ez az érvelés talán az első pillanatban igaznak tűnhet, azonban az imént vázolt nézeteltérések nem a két fél esetleg eltérő kulturális gyökereinek, más tanulságot hordozó történelmének köszönhetők, hanem egyszerűen abból fakadnak, hogy az Egyesült Államok globális szuperhatalom, Európa pedig a legkevésbé sem az. A politológus Robert Kagannak a Hoover Intézet gondozásában megjelent közelmúltbeli tanulmánya ezzel kapcsolatban megállapítja: Az európai államok azért hivatkoznak annyit a globális játékszabályokra, az együttműködés, a diplomácia és a rábeszélés fontosságára, mert nem rendelkeznek azzal a nyers erővel, mint amivel az Egyesült Államok bír. Az USA mindmáig úgy véli, nem kell mindig mindenkivel együttműködni olyan probléma megoldásánál, ami egyedül, puszta nyomásgyakorlás révén is rendezhető. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a világ vezető hatalma az első adandó gubanc láttán máris a kardjához kap, hiszen ma már a nemzetközi kapcsolatok hálója olyan sűrű szövésű, hogy számos, a fegyvercsörtetésnél kifinomultabb módszer is rendelkezésre áll.

Ha visszapergetjük a korábbi évtizedek történéseit, akkor bizony kiderül, földrészünk hatalmai a legkevésbé sem finomkodtak, ha önös érdekeikről volt szó. A katonai túlerő birtokában ott és akkor csaptak le, ahol és amikor ezt érdekeik megkívánták. Elég csupán Nagy-Britanniának a 19. században gyakorolt ágyúnaszád diplomáciájára gondolnunk. A két világégésben megtört európai országok azonban az elmúlt 50 évben lehiggadtak, és egymásra utaltságuk leginkább a valóban békés, ám ezért kevés érdekérvényesítő erővel bíró Európai Unióban öltött testet. Nem szabad elsiklanunk afelett, hogy a kontinensen uralkodó, fél évszázada tartó viszonylagos nyugalmat Amerikának köszönhetjük. Legyen szó a szovjetekről vagy a hidegháború utáni kaotikus világ bármilyen fenyegetéséről, az Egyesült Államok puszta ereje volt az, ami garantálta Európa biztonságát. Földrészünk országainak, szervezeteinek lehet, hogy nem tapad vér a kezéhez, de ez csak azért lehetséges, mert az USA elvégezte és a mai napig elvégzi helyettük a piszkos munkát. Ilyenkor elég az Öböl-háborúra vagy a Balkánra gondolnunk. Legutóbb pedig olyan, paródiába illő konfliktusban töltötte be a tengerentúli hatalom a békebíró szerepét, mint a Spanyolország és Marokkó között a lakatlan Petrezselyem-sziget ügyében kirobbant konfliktus. Mindezt figyelembe véve fontos tudatosítanunk: ha egyszer bejutunk az Európai Unióba, akkor ugyan egy gazdasági nagyhatalom részesévé válunk, ám ezzel párhuzamosan egy kispályás diplomáciai szervezet, s csupán egy fapuskával játszó fiúcska jelentette fenyegetéssel egyenértékű európai katonai tömörülés tagjai leszünk. Szép dolog a civilizált hangnem, a kulturált fellépés, ám soha nem szabad felednünk, hogy földrészünk diplomáciára, nemzetközi szabályokra épülő fellépése erőszakos világunkban nem nélkülözheti az amerikai katonai túlsúlyt és határozottságot.

Mindkét fél az euroatlanti civilizáció része, ezért kellemetlen volna, ha a különböző hatalmi helyzet és világnézet miatt az Európát és Amerikát megosztó viták súlyosbodnának. Szlovákia természetesen súlytalan a nagyok vitájában, feladatunk mindössze annyi, hogy politikusainkat ne tévessze meg a fejünk fölött zajló pengeváltás.