Cipelni tovább

Úgy tűnik, másfél évtizeddel a rendszerváltás után a Kárpát-medencei bukott kommunista rezsimek besúgóinak erkölcsileg veszniük kell. És nem is csak a buzgólkodva ügyködő ügynököknek, hanem azoknak is, akiket csupán zsarolással sikerült rávenni a párt érdekeinek titkos képviseletére. Sőt, azoknak is, akik esetenként különböző trükköknek (pl. a hosszú jegyzőkönyvek végére illesztett belépési nyilatkozatoknak) bedőlve aláírtak ugyan, de soha egyetlen jelentéssel sem szennyezték be a kezüket, vagy csak kamuinformációkat továbbítottak az állampárt ideológiáját éberen őrző testület számára. A listákból ugyanis nem olvashatók ki a konkrét esetek körülményei. Mit számít az! – mondhatnánk. A történelem nem méricskél patikamérlegen. Tény, hogy minden korban képződik az emberi társadalom kohójában bizonyos mennyiségű salakanyag. Egy réteg eleve annak születik. Holtbiztos, hogy ebből az anyagból a másfél évtizede lezárult korszakban sem képződött vagy született több, mint az elmúlt években. (Erről jó, ha most, az ügynökhisztéria kellős közepén sem feledkezünk meg!) És mindig voltak kényszerpályára állítottak, meghurcoltak – áldozatok is. Az ő számuk ’89 előtt valószínűleg nagyságrendekkel nagyobb volt, mint jelenleg, de a spiclilistán nyilvánvalóan még a számarányukhoz képest is jelentős túlképviseletben vannak. A ferde hajlamok vezérelte ügybuzgalomtól égő vagy ideológiai meggyőződésből aláíró ügynökök száma elenyésző. Az ügynökkarrier ugyanis mellékvágány volt a pártkarrierhez képest. (Persze kétségtelen: lehettek egy-egy pályafutásnak ilyen vargabetűi is.) A spiclirendszert működtető pártba viszont sokak számára nem volt egyszerű bejutni. A piros könyvecskét mégis nagyságrendekkel többen aláírták, mint az együttműködési nyilatkozatot. Az is sejthető, hogy ’68 után csak kevesen maradtak meg meggyőződéses kommunistának. A felsőbb szinteken helyezkedtek el a cinikus karrieristák (persze ők is alul kezdték), középszinttől lefelé pedig azok a becsületes párttagok, akik az ügynöktartó rendszer bűneinek tudatában is vállalták az apró lépésekkel történő belső bomlasztás hálátlan feladatát. Aknamunkájuk nem volt hiábavaló. Minden hátsó gondolat nélkül állítom: ha az intelligencia egy része nem épül be a pártba, és nem foglal el bizonyos társadalmi pozíciókat, a szovjet típusú önkényuralmi rendszer évtizedei alatt nem lett volna lehetséges a szellemi-kulturális kontinuitás fenntartása. Rajtuk kívül a pártonkívüli értelmiségiek elsöprő többsége is felismerte a csupán erkölcsi kompromisszumok árán lehetséges együttműködés szükségességét. Meggyőződésem, hogy a józan civil mérlegelést a pártstruktúra alsó szintjein ébren tartók és a lojalitását (vagy legalábbis kompromisszumkészségét) sok-sok apró jellel bizonyító pártonkívüli többség az értékőrzéshez, a rendszer lebontásához és a viszonylag sima átmenethez jóval nagyobb mértékben járult hozzá, mint az ellenzéki elit (amely az erkölcsi értékrend fennmaradásában vállalt oroszlánrészt). Kiérdemelték, kiérdemeltük tehát a feloldozást és az erkölcsi megtisztulást – ami nyilvánvalóan rituális áldozatot követel. Mára a hajdani pártelit jószerivel kihalt, az áldozatként szóba jöhető egyetlen társadalmi csoportot az ügynöklistán szereplők alkotják. Hát, nosza! Áldozzuk fel újra az áldozatokat is! Merthogy a lajstromozottakat a felelősség mértéke szerint belátható időn belül nem lesz lehetséges szétválogatni. Ha egyáltalán. A másik két lehetőség: elfelejteni végre az egészet, vagy arányos részekre osztva cipelni tovább haszonelvű kollektív megalkuvásunk erkölcsi terhét. Én legszívesebben az utóbbinál maradnék.