Churchill udvarias stílusa

„Volt, akinek nem tetszett ez a szertartásosan udvariaskodó hangnem. Végül is azonban, ha már az embernek ölnie kell, egy kis udvariasság nem árthat” – kommentálta az eseményt maga az angol miniszterelnök, akiben még elevenen élt a brit világbirodalom nagyságának tudata és nem feltétlenül volt a fajok egyenlőségének elkötelezettje. És az inkriminált jegyzék, amelynek címzettje – a protokollnak megfelelően a londoni japán nagykövet volt – ezekkel a szavakkal zárult: „Kérem, Uram, fogadja hódoló tiszteletem kifejezését. Legalázatosabb szolgája: Winston S. Churchill.”

Churchill ugyanis komolyan vette – mást nem is nagyon tehetett –, hogy minden körülmények között demokratának kell lennie, még ha magánvéleménye – mint ismeretes, mert sokszor idézik – úgy hangzott: a demokrácia nem feltétlenül jó dolog, de ennél jobbat még nem találtak ki. És tudatában volt annak, hogy a demokrácia a hétköznapi politikai életben egyszersmind stílus kérdése is. A politikai jó modor egyszersmind a politikacsinálás minő-ségének egyik fontos ismérve.

Minden reggel olvasok egy-két cseh, legalább két szlovák és ugyan-ennyi magyar napilapot. Olykor a magyarországi sajtóból több orgánum is a kezembe kerül, s előszeretettel olvasom azokat a hetilapokat, amelyek az én világnézetemmel szöges ellentétben álló véleményeket fejtenek ki. Úgy tetszik: a cseh kollégák ismerik Churchillnek a stílusra vonatkozó állításait, pártállásuktól függetlenül, de Brünntől délre ezek szinte teljesen ismeretlenek, ugyancsak pártállástól, világnézettől már-már függetlenül. Talán nem lepem meg a hozzám hasonlóan szenvedélyes hírlapolvasókat azzal a vélekedésemmel, hogy a szlovák és a magyarországi sajtó hangneme kísértetiesen hasonlít. Ez nem az újságírók érdeme, vagy vétke, hanem a két ország politikai életének jellemzője. Hiszen azért tudható: a politikát a sajtó befolyásolhatja, de semmiképpen sem uralja. Az újság, akarva-akaratlan, tükre annak a közéleti etikettnek, amely az adott társadalmat jellemzi. Az etikett és az erkölcs, persze, két különböző dolog: az angol parlamentben – tudomásom szerint – többször pofozták fel egymást a képviselők, mint akár a Szlovák Nemzeti Tanácsban, akár a budapesti Házban. De előtte és utána feltétlenül úrnak címezték egymást. A politikai jó modor önmagában nem zárja ki a korrupciót, a hazugságot, a rágalmazást. Ám befolyásolja a társadalom közérzetét és könnyebbé teszi a védekezést. A rossz modor, az uszító szóhasználat (hogy már nehogy használjam a magyarországi sajtó egyik számomra legellenszenvesebb sztereotípiáját az úgynevezett „gyűlöletbeszédet”, amelynek értelme a nullával egyenlő) rossz gondolkodást feltételez. A fogyatékos demokráciaismeretet. A finomkodásnak nem vagyok barátja, de óriási különbség az érdes, ám érvelő stílus és az uszítás között.

A prágai Právo és a Lidové noviny között a világnézeti különbség roppant nagy. Mindkét lap állandó szerzői, természetesen használják a cseh nyelv teljes szótári készletét. Beleértve annak a szónak a sűrű ismétlését, amelyet a húszas évek elején még a Švejk kiadója csak kipontozva, mert kinyomtatni, amely gyakorlat ellen Hašek indulatosan tiltakozott: „Helyesen mondta valaki, hogy a jól nevelt ember mindent elolvashat. Olyasmin, ami természetes, csak a legdisznóbb fráterek és a rafinált trágárok botránkoznak meg, akik alávaló álszentségükben nem nézik a tartalmat, és dühödten vetik rá magukat az egyes szavakra.” És az illető szerző, aki mégiscsak világirodalmi nagyság, még ha nem is érdemesítették Nobel-díjra, Palivec vendéglőst, akinek kocsmájában a legyek leszarták a császár őfelsége arcképét, a demokrácia hősévé is tette. „Anélkül, hogy ő maga tudott volna róla, keresetlen kifejezéseivel egyszerűen és becsületesen azt az ellenállást szólaltatta meg, amelyet a cseh ember a bizantinizmussal szemben tanúsított. A vérében volt ez, a tiszteletlenség a császár és az illedelmes kifejezések iránt...” Hašek ars poeticája félreérthetetlenül utal arra, hogy a rossz gondolat a politikai modortalanság táptalaja. Miloš Zeman politikai halálának nem az volt az oka, hogy szerette az éles és sokszor roppant szellemes fordulatokat, hanem az, hogy némely ötletei (például a szudétanémetek kollektív bűnösségéről) nem feleltek meg a cseh demokratikus közélet normáinak. Hagyjuk most Masaryk vagy Čapek tradícióját, hivatkozzunk csupán arra, hogy Prágában mégiscsak Havel és Pithart közéleti publicisztikája határozta meg a politikai közbeszéd normáit. És, például, Václav Klaus iránt tapasztalható erőteljes ellenszenv sem az iróniájának szól, ezzel még népszerűségi pluszt is szerezhetne, hanem annak, hogy képtelen a vitapartner tiszteletben tartására.

A szlovák és a magyar politikai modortalanság magyarázatát ugyancsak Hašeknél lelhetjük fel. A kulcsszó – a bizantinizmus. A szlovák és a magyar politikában egyaránt – éppen a közös történelem tanúsítja ezt – a parlamenti demokrácia nélküli múlt befolyásolja a jelent. A cseh politika az osztrák parlamentben még a Habsburgok idején, egyebek között az osztrák szociáldemokráciával (a Lenin által megvetően „ausztromarxistáknak” nevezett politikusokkal) együtt sajátította el, hogy a vitákban nem az ellenfél gyalázására, hanem álláspontjának kritikájára kell a hangsúlyt helyezni. A magyar demokráciahiányt nem 1948-tól, Rákosiék hatalomátvételétől kell számítani, hanem 1919-től, sőt az ellenzéki képviselőket a parlamentből karhatalommal kivezettető Tisza István uralmától, még az első világháború előtti időkből. És a Tiszát hallatlanul erős kifejezésekkel bíráló Ady sohasem a személyt, hanem a politikáját bírálta. „A vad geszti bolond” kifejezés, ez magától értetődik, nem arra vonatkozott, hogy netán Tisza Istvánt az őrültek házába kellene zárni, hanem arra, hogy az őrülettel rokon az a közélet, amelyet a tényeken vakon mellőző politikus megteremtett. A szlovák politika ugyanebbe az iskolába járt, még ha közben két évtizedet eltöltött a prágai parlamentben is, de a Tiso-állam gyakorlata bizonyította: hiába. Ez az iskola pedig azt tanította, hogy mennyiben nincsen elegendő érv, még mindig felhasználható a rendőrség, a titkosrendőrség. Ez az iskola azt tanította, hogy amikor elfogynak az értelmes vita eszközei, akkor az ellenfél ellen bevethető – mint ultima ratio – az antiszemitizmus és a zsidók lehetnek minden bajnak az okozói. (Tudom, tudom, cseh földön sem ismeretlen az antiszemitizmus. Ám azért ne feledjük el, hogy a német megszállókkal kollaboráló protektorátusi kormány, bármennyire szolgalelkű volt és utálta a demokráciát, megtagadta zsidóellenes törvények, rendeletek kiadását, ezt a németeknek kellett saját kezűleg megcsinálniuk. Tisóék pedig 500 korona „fejpénzt” fizettek minden egyes deportált zsidó vallású szlovákért a németeknek. És hát a Horthy-országé az a szomorú hírnév, hogy 1920-ban jóval Hitler előtt, Európa első antiszemita törvényét, a zsidó vallású magyarok egyetemi oktatását korlátozó „numerus clausus”-t meghozták.) Ez az iskola a mindenkori császár, király, miniszterelnök, pártfőtitkár bizantikus tiszteletére oktatott. És ezt a leckét még hatásosabbá tette a szovjet gyakorlat, amelynek hatását, persze, a csehek sem kerülhették meg, de azért semmikor nem feledték a masaryki leckét. A magyar politikus pedig, ha a múltra gondolt, Horthy jutott az eszébe, a szlováknak pedig Tiso. Kinek azért, mert tetszett neki, kinek azért, mert még Sztálint is jobbnak gondolta a fasizmusnál. Ez a múlt még mindig fertőz. Bizánc – úgy tetszik – a vérünkben van.