Cenzor, jelen időben

Sok mai nagyon fiatal felnőtt számára lehet furcsa vagy érthetetlen, miképp lettek néhai pártkatonák újabban demokraták s miként kerülhettek akár felelős tisztségbe.

A negyven évig tartó rendszer egyik hozadéka éppen az volt, hogy a maga módján – a nagyon kevés közvetlen ellenállót kivéve – mindenki kollaborált valahol a néhai hatalommal. Van egy újságíró-történész kollégám, aki a kommunista rendszerben nagy pártkutya volt, közel a döntéshozatalhoz, s aki a rendszerváltást követően képes volt szembenézni önmagával, áttekinteni, mit s hogyan cselekedett, és köpönyegforgatás nélkül hasznossá válni az új világban. Olyan emberről van szó, aki nem állt fel az emelvényre és nem szórt hamut a fejére, nem járt Canossát, nem hajította el a pártigazolványt, csak tisztességesen dolgozott, s azóta néhány olyan munkát tett le – akár cikk, akár tanulmány formájában – az asztalra, amit rajta kívül kevesen lennének képesek megírni.

Ez a kolléga jut eszembe – tisztelettel viseltetve iránta – mindannyiszor, amikor a sajtó megpedzi egy-egy korifeus, állami hivatalnok vagy politikus átkosbeli múltját. Mert, kérem, megváltozni és jobbá válni lehet. Nem egy példa igazolja. Ha viszont azt látjuk, hogy egy pártállami tisztviselő az elmúlt 18 évben semmit sem tanult, akkor viszont felróni a múltját indokolt, sőt, kötelező!

Ivan Sečík kulturális államtitkárt azzal vádolja a honi szlovák sajtó, hogy a néhai Sajtó- és Információs Központ (SÚTI) munkatársaként bizony cenzor volt a lelkem. A védelem egyszerű és megszokott: kis hal volt, referens, ő bizony nem cenzúrázott senkit, csak szakmai munkát végzett.

Mondja ezt Sečík, és mondja ezt róla Zuzana Krútka, a szlovák újságírók egyetlen releváns szervezetének elnöke. Nos, mi elhinnénk, hogy Sečík államtitkár csak kis hal volt (lehetett akár nagy is), nem számít. Mert az a tény, hogy szakmai újságírói múltja a SÚTI-hoz kötődik, csak akkor érdekes, ha megnézzük a mai munkáját. Az általa felügyelt sajtótörvény – sajnos – esetenként rosszabb és „pártállamibb” (bocsánat e magyartalan jelzőért), mint a negyven éves, néhányszor módosított, máig érvényes jogszabály.

Ha Krútka az újságírók nevében még védelmére is kel, akkor az sem érdekes, ő mit csinált az átkosban, mert a kormány által beterjesztett sajtótörvényért még Pezlár elvtárs sem szégyellené magát a politbüro ülésén.

Nem haragszik hát senki sem Sečíkre, sem Krútkára s főleg nem ítéli el senki pártállami munkájukat (ma is vannak cenzorok, magukat nagy demokratának hívő SÚTI-lekű emberkék). Egysze?rűen arról van szó, hogy mai szemmel, mai körülmények között végzett munkája kapcsán csak megérteni akarjuk egyes cselekmények motivációját. Mert továbbra is érvényes ama illyési mondás, mely szerint nem az határozza meg egy ember értékét, honnan jön, hanem az, hogy hová megy.