Bush Watergate-je

Messzeható következményekkel járó politikai csapdába esett – ejtette magát – az amerikai elnök, ami politikai karrierjének nem túl dicso végét is jelentheti. Csapda ez a javából, hiszen tény: a Szaddám-rezsimet néhány szélsoséges szervezet kivételével senki sem sírja vissza. Sem az irakiak többsége, sem a szomszédos arab államok többsége, a demokratikus világról már nem is beszélve. Ugyanakkor tény az is, ha bebizonyosodik, hogy a Szaddám megdöntésére indított háború melletti érveket tényleg manipulálták, az a Bush-kormányt feltétlenül támogató európai kormányok válságát is eloidézheti. Ez a láncreakció az, ami igazán veszélyes. Nemcsak a diktátorok könyörtelenek, a demokrácia játékszabályai is azok. A cél nem szentesítheti az eszközt – némi iróniával szólva: legalábbis nem derülhet ki. Bár egyelore minderrol feltételes módban kell szólni, hiszen még semmi sem bizonyított.

Az tény, hogy a koalíciós erok defenzívába kerültek. Az már bebizonyosodott, hogy az afrikai uránvásárlás nem volt igaz, a Szaddám mozgó laboratóriumairól terjesztett állításokat sem tudták igazolni, s ha az elkövetkezo hónapokban sem sikerül tömegpusztító fegyverek nyomára bukkanni Irakban, akkor szinte bizonyos, hogy ifj. Busht utoléri apja végzete. Nagy valószínuséggel megjósolható, hogy ez esetben, Irakban már az idén elvesztette a jövo évi elnökválasztást. A történelem fura fintora: most látszik csak, mekkora hibát vétett a papa azzal, hogy megállt Bagdad elott, ennek ellenére o tisztán került ki az elso Öböl-háborúból, míg ifj. Bush ezt a második Öböl-háború után nem mondhatja majd el magáról. Hiszen gyakorlatilag teljesen mindegy, mekkora jót tett Szaddám megbuktatásával, ha a lapjai cinkeltek voltak, és az is mindegy, hogy neki személyesen tudomása volt-e minderrol. Mert övé a felelosség.

Ha a bizonyítékgyártás vádja a legkisebb mértékben is igazolódik, sosem mossa le magáról a vádat, hogy csak az olajért háborúzott Irakban. Hogy kihasználta az amerikaiak millióinak 2001. szeptember 11. után érthetoen fellángolt hazafias érzelmeit. Hogy kihúzta az Irakban naponta életüket kockáztató amerikai kiskatonák lába alól az erkölcsi támasztékot, közönséges megszállókká degradálva oket.

Az tényleg túlzás – katonai szempontból mindenképpen az –, hogy Irak lehet az amerikaiak újabb Vietnamja. De az meglehet: Irak lesz Bush Watergate-ja, csak annál súlyosabb, mert másokat is magával ránt. Évtizedekre eldöntheti a – divatos szóval – transzatlanti kapcsolatok jövojét, minoségét. Sokak számára nem lehet megnyugtató vízió például a korrumpált Chirac erkölcsi piedesztálra emelkedése.

Pillanatnyilag kényes és kínos helyzetben is van az amerikai kormányzat, s ilyen esetben nem tehet annál rosszabbat, minthogy elhamarkodott külpolitikai döntéseket hoz. Márpedig, sajnos, látszanak a kapkodás jelei, amit az a hétfoi Vershbow-nyilatkozat is bizonyít, miszerint az USA reményt keltonek tartja Putyin erofeszítéseit a csecsenföldi válság politikai rendezése terén. Ez újabb erkölcsi fiaskó lehet, hiszen nyilvánvaló, hogy Moszkva az októberi csecsenföldi elnökválasztással egy Kreml-barát bábrezsimet akar Groznijba telepíteni, örökre a szekrény alá söpörve azokat a háborús buntetteket, amelyeket az oroszok Csecsenföldön elkövettek. És bár politikailag értheto, hogy a jelen helyzetben a Fehér Háznak szüksége van Moszkva támogatására, vagy legalábbis semlegességére, az ilyen nyilatkozatoknak mindenképpen cinkosságszaguk van.