Bush, a reálpolitikus

Csak az első olvasatra tűnik úgy, hogy az afganisztáni hadművelet megindításának első évfordulóján, Cincinattiben elhangzott Bush-beszéd nem tartalmazott semmi újat. Igaz, ugyanezeket a szófordulatokat, érveket már sokszor hallhattuk tőle, különösen az ENSZ-ben elhangzott felszólalásában, azzal a különbséggel, hogy az amerikai elnök tegnap hajnalban visszafogottabb volt. Ami újdonság – és ez egy politikusi beszédben sokatmondó –, hogy az elmúlt napokhoz-hetekhez képest most mire helyezte a hangsúlyt. Irakról, a Szaddám-rezsim bűneiről és az általa jelentett fenyegetésről is ismerős listát terjesztett elő. De a következtetés, amely szerint ha Szaddám nem számolja fel tömegpusztító fegyvereit, akkor az USA fogja őt erre rákényszeríteni a szövetségeseivel, új jelentést kapott. Nemrégiben ugyanis még azt hangoztatta, hogy ha kell, az USA akár egyedül is, ENSZ-felhatalmazás nélkül is elbánik az iraki diktátorral.

Az a tény, hogy most a szövetségeseket tolta előtérbe és nem az amerikai különutat, érzékelteti: Bush reálpolitikus, nem kíván a világgal – legalábbis nagyobbik részével – szembefordulni. Ezt erősíti kijelentése, hogy a katonai erő alkalmazására is feljogosító kongresszusi határozat – az ezzel kapcsolatos szenátusi döntés akár már holnap is megszülethet – sem jelent majd „azonnali és elkerülhetetlen” háborút Bagdad ellen. Sokan próbálják az utóbbi időben elhitetni Bushról, hogy vérszomjas, hogy mindenáron háborút akar. De aki figyelemmel kíséri a beszédeit, nyilatkozatait, felfedezheti a taktikát: ha az egyikben bekeményít, a másikban már visszafogottabb. A húzd meg, ereszd meg célja pedig katonai erő alkalmazása nélkül, főleg lélektani nyomással elérni a Szaddám-rezsim lefegyverzését. Meg persze az ENSZ felé is demonstrálnia kell, hogy legalább az amerikai politika egységes és elszánt ebben a kérdésben, különben a tétovázó BT, amelyben majdnem annyi különérdek jelenik meg, ahány tagja van, sosem fogadna el egy kényszerítőbb erejű határozatot.

Bush tudja azt is, hogy valójában nem Moszkva és Peking ellenállásán bukhatnak meg az amerikai törekvések. Ezeknél sokkal rosszabb Párizs immár hagyományos truccpolitikája és Schröder kancellár kampánypacifizmusa. Az európaiak többsége finnyáskodik, és furcsállja, hogy a korábban világcsendőri szerepre felkért Amerika ezt a feladatot miért nem úgy gyakorolja, mint egy joviális, kövérkés békebíró. És ha Európában – ne adj isten – megint konfliktushelyzet támadna (például Boszniában vasárnap a nacionalista erők győztek), ők csodálkoznának a legjobban, ha Amerika nem lépne azonnal közbe, mondván: Európa megérdemli, hogy egy kicsit főjön a saját levében.

Ennek az „európai” politikának nagyon kilóg a lólába. Hétfőn a francia külügyminiszter már azt mondta, Párizs hajlandó az eddigieknél nagyobb nyomást gyakorolni Bagdadra. Nem kellett hozzá sok: előtte Jemennél felrobbantottak – talán al-Kaidások – egy francia tankhajót. Mindenki maga döntse el, hogy a jelenlegi nemzetközi helyzetben a békeszólamoknak, vagy pedig a korántsem öncélú keménységnek van-e több köze a realitáshoz.