Bűn és bűnhődés, katarzis nélkül

Akad ismerősöm, aki néhány napja szinte csak a szükségét végezni áll fel a számítógép mellől, egyébként éjjel-nappal a nevek közt bogarászik. Már megtörténtek az első feljelentések, a kommunisták parlamenti csoportja ismét támadja a törvényt, amely lehetővé tette az egykori ügynökök listájának nyilvánosságra kerülését. És, horribile dictu,

az ombudsmannak is egyszeriben kételyei támadtak, mondván, hogy a lista sérti az emberi jogokat, mivel személyi adatokat tartalmaz. (Holott a személyi szám nem szerepel senki neve mellett, a születési dátum feltüntetése nélkül pedig ártatlan emberek keveredhetnének gyanúba.) Kétségtelen, hogy ez a cirkusz jócskán megkésett. Ha a társadalom közvetlenül a rendszerváltás után számolt volna le piszkos múltjával, az egykori tégláknak nem lett volna lehetőségük újra beépülni a politikai struktúrákba, nem foglalhatnának helyet a gazdasági életben, a társadalom különböző posztjain. Ma nem lennének parlamenti képviselők, képviselői tanácsadók, főpapok, igazgatótanács-tagok, diplomaták, vagy akár véleményformáló publicisták. A tégláknak ugyanis az a természetük, hogy mindenkor beépülnek az újonnan emelt falakba. Mert alkalmazkodó-képességük fejlettebb a gerinces emberekétől. Legtöbben azzal magyarázzák a bizonyítványukat, hogy az eltelt tizenöt év alatt valakik valahol rejtélyes módon megmanipulálták az ügynöklistákat, hogy elírták a nevüket, vagy a tudtuk nélkül, félálomban íratták alá velük az együttműködést. Védekezésük ma is nevetséges. Legtöbbjük azt állítja, hogy soha senkinek nem ártott, soha senkire nem írt jelentést, mi több, nem is tudott róla, hogy be lett szervezve. Az egykori ügynökök kikérik maguknak a zaklatást, emberi jogaikat emlegetik. Folyik tehát a szerecsenmosdatás. Csak az a baj, hogy nincs az a szappan, amely képes lenne lemosni a régi bűnöket. És úgy tűnik, már akarat sincs arra, hogy kirángassák őket az új falakból, mert fennáll a veszély, hogy más építőelemek is megmozdulnának.

ĺgy állhatott elő az a faramuci helyzet is, hogy például Duka Zólyomi Árpád, akiről szerintem csak a csecsemők nem tudták, hogy ügynök volt, ma háborítatlanul képviselheti Szlovákiát, a szlovákiai magyar választókat az Európai Parlamentben. Igaz, MKP alelnöki tisztségéről lemondott, de az európai képviselői mandátumát úgymond a választóktól kapta, így aztán teljes a legitimitása. Legalábbis ezt állítja Duka Zólyomi.

Hogy mit gondol az MKP vezérkara, más dolog, s hogy mit az MKP választója, megint más. A szlovákiai magyar választópolgár valószínűleg azt gondolja, hogy szépen átverték, mert ő nem olyan képviselőre szavazott, akinek terhes a múltja. Ezt ugyanis elfelejtették közölni vele, amikor a választási listát összeállították az MKP berkeiben. Ezért, bármilyen langyosan is viszonyul a témához, a felelősség az MKP elnökségét ugyanúgy terheli, mint képviselője lelkiismeretét.

Persze igazságtalanok lennénk, ha azt hinnénk, hogy valamennyi beszervezett besúgó hataloméhes, embertársainak ártani akaró gazember volt. Kétségtelen, hogy nagy részüket zsarolással, a testi épségük fenyegetésével és a gyermekeik jövőjének tönkretételével bírták rá a titkosrendőrséggel való együttműködésre. Ezek az emberek megszenvedték a magukét, és szerintem ők szégyellik magukat leginkább. Nem lehet azonban erkölcsi felmentést adni azoknak, akik karrierjük építgetése miatt működtek együtt a politikai rendőrséggel. Akik igenis árulók, mert önként vállalták – a jobb megélhetésért, a nagyobb szelet kenyérért – az elnyomó rendszer kiszolgálását.

Képzeljük el ellenben, mit érezhetnek ma azok az emberek, akik előtt 1989 novemberéig minden ajtót bevágtak? Akik nem végezhettek képzettségüknek és tehetségüknek megfelelő munkát. Akiknek elvágták a jövőjét, és akiknek a gyermekeit nem vették fel az ország egyetlen főiskolájára sem? Akik a lábukat sem tehették ki az országból? Akik pedig az elnyomó rendszer szekerét tolták, köszönik szépen, jól éltek a múltban, és ha elég lelkiismeretlenek voltak, jól élnek ma is. Aki például a belügytől – vagyis a régi rendszer erőszakszervezetétől – ment nyugdíjba, ma is kétszer akkora nyugdíjból tengetheti az életét, mint az, akit félreállított, ledarált a rendszer. S talán az ő ténykedésének köszönhetően. Ez ám a társadalmi igazság!

Jólesően nyugtázhatjuk, hogy hamarosan sor kerül azok kipécézésére is, akik arizáltak. Magyarán: beleültek a halálba küldött zsidó polgártársaik vagyonába. Ezzel kapcsolatban hogyne jutna eszünkbe: mi lesz azokkal, akik nem zsidó, de mondjuk magyar gazda házába telepedtek be, akik mások földjeit, vagyonát kapták meg az államtól?

Mi lesz a padlássöprőkkel?

Az agitátorokkal? A lelki terror terjesztőivel? Azokkal, akik fasisztákból váltak kommunistákká, kommunistákból demokratákká? Vagy kitől várjanak erkölcsi jóvátételt azok, akiknek ma is a képükbe röhöghetnek az egykori ügynökök? Akiktől az egykori téglák ma is elvárnák, hogy megsüvegeljék őket? Nem hiszem, hogy bárki is boszorkányüldözést követelne, vagy azt szeretné, hogy fejek hulljanak, hiszen a felelősség mértéke sem azonos. Annyit azonban joggal elvárhatnánk, hogy akik egyértelműen ügynökök voltak, legalább ne papoljanak igazságról, hanem húzódjanak kissé árnyékosabb helyre. Nehogy már nekünk kelljen bocsánatot kérni tőlük.

Az ügynöklisták ismeretében azonban talán az a legizgalmasabb kérdés, hogy vajon mikor ismerhetjük meg és megismerhetjük-e valaha is az államgépezet működtetőinek névsorát és bűnlajstromát? Tamás Gáspár Miklós joggal tette fel a kérdést a minap: hol keresse a polgár a kommunista párt központi bizottságának, a nemzeti frontnak, a hadseregnek, a milíciának, az erőszakszervezeteknek a dossziéit? Enélkül az egész ügynökösdi egy szomorújátékra hasonlít, amely nem hoz erkölcsi megtisztulást, mert a karrierista ügynökökkel együtt azokat a szerencsétlen áldozatokat alázzák meg ismét, akik nem bírták elviselni a rájuk nehezedő nyomást. Az esendő emberek tömegeit kiáltják ki fő bűnösöknek a régi rendszer gaztetteiért. Igaz, mások lelkiismeretét könnyebb vizsgálni, mint a sajátunk mélyére nézni.