Bulvár vagy emlékezet?

Mindannyian emlékszünk rá, mivel szinte tegnap történt, mekkora vihart kavart a hazai közéletben, mikor a Nemzeti Emlékezet Hivatala közölni kezdte a kommunista állambiztonsági szolgálattal együttműködők listáját. A hullámok egészen a törvényhozásig felcsaptak; a hivatal honlapja hetekig csigalassúsággal működött, mert egy ország nézte. A nyomtatott és elektronikus sajtóorgánumok egymással versengve igyekeztek ügynökre lelni, akár még az árnyékra vetődést is megkockáztatva, csak hogy kielégíthessék olvasóik, hallgatóik, nézőik „ügynökszomját”. A lapok hírmagyarázói a közélet küszöbönálló megtisztulásáról cikkeztek.

Kétségtelen, az ügynöklisták közlése után megindult „mosakodási” folyamatot – melynek során minden potenciális érintett, a rendelkezésére álló összes lehetséges eszközt bevetve arról próbálta meg meggyőzni az országot, hogy ő bizony nem volt ügynök – akár megtisztulásnak is nevezhetjük. De végeredményben konstatálhatjuk, néhány vezető közalkalmazott távozásán kívül egyéb nem történt. Az egykori ügynökökön nemegyszer az segített, hogy az 1989 decemberében történt iratmegsemmisítések során „füstbe ment” az aktájuk. Márpedig ha egy ŠtB-s aktát nem belsőleg selejteztek – mint például az ügynökmunkára alkalmatlan ügynökjelöltekét –, akkor csak bonyolult forráskritikai módszerekkel, más aktákban levő hivatkozásokból lehet az egyes ágensek munkájára következtetni. Ha pedig ilyenre nem akadnak, emberünknek nyert ügye van. Legalábbis eddig azt gondoltuk.

Az alvó ügynökök álmát azonban megzavarta Ján Langoš bejelentése. A Nemzeti Emlékezet Hivatalának vezetője a szövetségi belügyminisztérium vonatkozó parancsainak elemzése nyomán azt véli tudni, hogy a megsemmisített akták tulajdonképpen nem is semmisültek meg. Titkosszolgálati berkekben már csak így van ez: a múlt héten a független bíróság kimondta, hogy Ivan Lexa holt lelkei nem is holtak, miért lenne másként az aktákkal. Gondolom, nem csak az újságírók örülnének, ha kiderülne, valóban ez a helyzet. Langoš bejelentése azonban egyelőre gyenge lábakon áll. Nem biztos, hogy így van, de alapos okunk van feltételezni, állítja az igazgató. Véleménye szerint az így elsikkasztott aktákkal szeretnének (kik is?) megzsarolni ma fontos funkciót betöltő közszereplőket.

Az ilyen típusú bejelentések azonban nem viszik előbbre az ügynökügyet. Ha Langoš konkrétan tud valamilyen zsarolási esetről vagy elfektetett aktáról, akkor azt nyilvánosságra kellene hoznia, nem pedig lebegtetni a témát, mert nem egy bulvárlapot vezet, hanem egy történeti intézményt.