Beteg betegbiztosítás

Rudolf Zajacot meneszteni szeretné Robert Fico és az ellenzék néhány pártja. Eltekintve Ficóék immár kötelező politikai rituális táncaitól, Zajacot rengeteg dologért hibáztatják, sokan úgy gondolhatnánk, joggal. A komoly bajok ott kezdődnek, hogy az egészségügyi miniszter és reformátor bűnlajstromát alapvetően rosszul fogalmazzák meg, ami csak azt sejteti, hogy Fico választási győzelme még nagyobb tragédiák felé vezeti a közegészségügyet, mint amilyet egyáltalán elképzelhetünk.

Zajac legnagyobb problémája nem az, hogy reformálni akar és teszi is, hanem az, hogy nem hajtott végre valódi reformot. Rövidre fogva: nem biztosítás alapú, kommersz finanszírozási modellt hozott létre, hanem megdrágította a szocialista, kiróvó-felosztó modellt. Az állami (sok esetben valóban szocialista) egészségügy úgy működik, hogy a gazdaságilag aktív emberektől az állam (büntetés terhe mellett) beszedi a járulékokat, amelyeket a rendszer a betegek kezelésére használ fel. A járulék mértékét a törvény, és nem a piac határozza meg, míg a kezelés mértékét rendelet szabályozza. Tehát szó nincs biztosításról, szolidáris alappilléreken nyugvó, adójellegű elvonásokról beszélhetünk. Tekintettel arra, hogy Szlovákia gazdasági teljesítőképessége még mindig nem a franciák vagy a németek referenciakerete, a közegészségügyre ilyetén módon összegründolt pénz kevés. Minden piaci árus tudja, hogy száz koronából csak akkor lesz százhúsz, ha megforgatjuk. Az igazán komoly hozzáadott értéket képviselő, szakképzett terület, a gyógyítás viszont olyan modellben jut pénzhez, ahol a száz koronából jó, ha hetven marad a valódi tevékenységre. Akármilyen lesz is a rendszer szabályozása, akárhány kórház csukja be kapuit, akárhány húsz- és ötvenkoronás fordul meg a rendelőkben, a száz koronából nem lesz százhúsz, a reszort meg százharmincat is el tudna költeni – hasznosan.

A megoldás nem a módosítások módosítása, hanem a rendszer teljes átalakítása. A német szakszervezet, a francia civil szféra úgymond lehetetlenné teszi azt, amit olyan kis országok, mint Szlovákia (Magyarország, Csehország) lényegesen gyorsabban megtehetnének. A rendszer alapja a pontosan megfogalmazott közegészségügyi szolgáltatás a mai elvonások lényegesen kisebb összegéből (vulgo: ne fagyj és ne dögölj meg az utcán, kedves polgár), a maradéknak pedig a tisztességes biztosítási, tehát szerződéses alapokra való helyezése, méghozzá fakultatív módon. Akkor a biztosított dönti el, milyen típusú biztosítást köt és milyen ellátást vár érte a későbbiekben, a gazdaságilag nem aktív rétegek pedig kapják meg azt a pénzt, amit az állam teljesen fölöslegesen és rosszul költ a közegészségügyre, és fizessék abból a maguk biztosítását. Akkor jelenne meg a piaci harc a konkurenciával (vesszőcsapásra múlna el az immár kibírhatatlan mértéket öltő paraszolvencia), s egyben megszűnne a mutyizás az orvosok erkölcseivel, mert mindegy lenne, hogy a műtőasztalon a sarki fűszeres felesége vagy éppen Rothschild kövér bankigazgatója fekszik. A doki pontosan tudná, hogy a biztosító mennyit fizet a beavatkozásért, és nem lennének hosszú várólisták, korrupciót termelő gyógyszerkatalógusok és hiánygazdaságra emlékeztető intézmények.

Ha a rendszer alapjaiban nem változik meg, kár volt reformokról papolni, és a Zajac-Pažitný tanulmány szép emlékké válik a továbbra is ködös közegészségügyben. Ami ugyanis most zajlik, sem nem humánus, sem nem ésszerű. Csak félreértett, pszeudoliberális gyakorlat. Ami egyébként ma Szlovákia egyik jellemzője.