Besúgó: birtokon belül

A mostanában közzétett ŠtB-témájú kommentárok, elemzések, újságjegyzetek döntő többsége arra figyelmeztet, hogy vigyázat, igazságtétel ürügyén ne alázzuk meg ismét a pártállam titkosrendőrsége által annak idején megnyomorítottakat. Aztán volt egy-két publicisztika, amelynek szerzője (pl. az evangélikus egyház néhány lelkésze) félreérthetetlenül a magasabb rangú papokra utalva tiltakozott, hogy a vallási vezetők óvakodnak a teljes lista közzétételétől. Tudják, miért teszik, mint ahogy a szelektív közzététel hívei is tudják, miért szelektálnának. De volt néhány írás, amelynek szerzője – többnyire az országos politika szereplője – azon siránkozik, hogy a lusztrálásra csak most, 15 évvel a fordulat után kerül sor, nem pedig a rendszerváltás utáni esztendőkben. Hiteltelen, ha olyan vezető politikus siránkozik ily módon, aki 1989 ősze óta egyfolytában jelen van a nagypolitikában. Rövidesen az ország nyugati fertályába érkezik az átvilágítási hullám, és várható, hogy számosan könnyűnek találtatnak. Persze, gyanítható, hogy csak akkor, ha az átvilágítást a politikai pártok vezetői is komolyan gondolják. A nyugat-szlovákiai lista közzététele előtt a politikailag kevésbé iskolázottak körében minden esetre az a nézet uralkodik, hogy az országos politika tíz szereplőjéből legalább háromnak a neve ott virít majd a névsorban. Pedig távolról sincs ez így. Persze, aligha van olyan jelentős politikai párt ebben az országban, amelynek valamelyik frontembere ne sározódott volna be a pártállami titkosrendőrséggel való együttműködés által. A szennyezettség azonban aligha tömeges. A pártok 15 év alatt maguk riszálták bele magukat a besúgóhálózatiak által előidézett kínos helyzetbe. A kommunizmus bukása után két esztendővel, vagy akár öt évvel is, a pártok még minden pironkodás nélkül megszabadulhattak volna a rendszerváltás forgatagában hozzájuk csapódott volt besúgóktól. Úgy 1993 táján, amikor országos megrendülést váltott ki a névsor közzététele, majd amikor egy évvel később hüledezve láttuk, hogy az ŠtB-sek listáján szereplők minden pártban hiánytalanul ott maradtak, egy társaságban valaki így szellemeskedett: „Ezt is kibírjuk. Egészen addig, amíg besúgásért nem osztogatnak kitüntetést.”

Nos, kitüntetést még nem osztogatnak érte, de például brüsszeli szinekúrát már igen. Szlovákiai magyar vonalon jól nyomon követhető a romlás útvonala. Vigyázó szemét politikai elitünk 1989 után Budapestre vetette, ahonnan ez a félreérthetetlen jelzés érkezett: „Mindegy, ki mit csinált eddig, csak az a fontos, hogy jó magyar legyen. A legközelebbi farsangi bálon az így megszólítottak már naftalintól kiszellőztetett díszmagyarban ropták a csárdást. Csekély vigasz, hogy a többi szlovákiai pártban is hasonló volt a helyzet. Ki azon az alapon, hogy katolikus, ki azon, hogy evangélikus, vagy hogy „ennek már az öregapja is szocdem volt”, kialakult a politikai elitben birtokon belül működő volt besúgók nem is túlságosan népes kasztja. Érinthetetlenek. Nemcsak az ő szégyenük, hogy kiderül, ami (talán) kiderül, hanem azé a párté, amely az ilyenektől 15 év alatt sem tudott megszabadulni.