Berlin–Varsó–Moszkva tengely

Például egyáltalán nem törődtek azzal, hogy létezett bizonyos hagyományos szolidaritás a magyar politikacsinálókkal: ők habozás nélkül támogatták Prágát és Pozsonyt, amikor a magyar miniszterelnöknek a Beneš-dekrétumokról szóló kijelentései okán sem Miloš Zeman, sem Mikuláš Dzurinda nem óhajtott elmenni Keszthelyre, a visegrádi négyek csúcstalálkozója. Ez nem volt egészen váratlan. És nem csupán azért, mert a lengyelek úgy is okoskodhattak: ha a cseheknek és a szlovákoknak jóvátennivalójuk lesz vagy lehet a németek második világháború utáni kitelepítése miatt, akkor talán ránk is sor kerülhet, hiszen tőlünk nyolcmillió németnek kellett távoznia, távolról sem ideális körülmények között.

Ha csupán ez járna a lengyel politikusok fejében, akkor éppen hagyományos módon gondolkodnának. Ők azonban már hónapok óta egészen más irányban tájékozódnak. Megunták, hogy Gerhard Schröder és Vlagyimir Putyin az ő fejük fölött barátkozik. Családi programokat bonyolítanak le, együtt karácsonyoznak. S aligha kétséges, hogy az ilyen szoros kapcsolatoknak korántsem csupán jelképes jelentése van, bár az sem lenne kevés. Itt olyan stratégiáról van szó, hogy a németek (s nemcsak Schröder, hanem Brandttól egészen Kohlig mindenki) megértették a második világháború talán legfontosabb történelmi leckéjét: a legyőzötteket nem kifosztani és megalázni kell, mert az újabb és szörnyűbb konfliktusokhoz vezet (mint ez 1918 után bebizonyosodott), hanem a vereségből fel kell segíteni őket, esélyt kell adni nekik, hogy felzárkózzanak a győztesekhez. Sztálin megalázni akarta a veszteseket, a nyugat Marshall-tervvel felemelni őket. (Tudjuk, hogy a Marshall-terv nagyvonalúsága a háború után még olyan keményhitű sztálinistákat is elcsábított időlegesen, mint amilyen Klement Gottwald volt, aki csak akkor mondta le Csehszlovákia részvételét a programban, amikor a moszkvai gazda azonnali hatállyal magához rendelte, és parancsba adta a visszakozást. Ekkor mondta Jan Masaryk azt a legendás mondatát: „Beléptem Sztálin dolgozószobájába, mint egy független állam külügyminisztere és mint szovjet csatlós jöttem ki onnan...”)

Németország, mint tudjuk, ennek az elvnek az alkalmazásával érte el 1945 utáni gazdasági erejét, s most, hogy Putyin olyan-amilyen esélyt jelent: mégiscsak rendet tud tartani Oroszországban, mégiscsak demokráciát akar, mégiscsak gazdaságilag talpra tud állni – ekkor a németek ebben Európa erősödését látják. Kwasniewski pedig, miután Miller kormánya partner ehhez, nem pedig a tradicionálisan lengyel oroszfóbiában szenved – csatlakozott a Schröder–Putyin kettőshöz. Elment Moszkvába, Berlinben már korábban járt, meghívta Putyint Varsóba, az orosz elnök pedig szintén felismerte a nagy lehetőséget, tehát Varsóba látogatott, legutóbb, egy-két hete pedig már a két feleség is összebarátkozott. Sőt Kwasniewski arra is hajlandó volt, márpedig ez Lengyelországban nagyon nagy dolog, és merész húzásnak számít, hogy Putyinnal együtt megkoszorúzza a varsói szovjet hősi emlékművet.

Ennek a lapszámnak a teljes terjedelme is kevésnek bizonyulna, ha bárki fel kívánná sorolni a lengyel–német, s még inkább: az orosz–lengyel történelmi ellentéteket. Csupán jelzésként említem fel, hogy nincsen olyan lengyel, aki ne emlékezne 1939 szeptemberére, amikor Hitler hadserege nyugatról rohanta le őket, Sztálin pedig keletről tette ugyanezt. És a német megszállás rémtetteit soha nem felejtik, hiszen a nácik célja végül a lengyelek teljes rabszolgasorba süllyesztése volt. Sztálin nevéhez pedig a katyni tömeggyilkosság kötődik, a lengyel kommunisták kiirtása, az Anders-hadsereg szomorú sorsa. Súlyos történelmi örökség ez, hogy az időben visszafelé már ne is haladjunk tovább, mondjuk, Lengyelország önálló állami létének teljes felszámolásáig a XVIII. század végén, a németek, az osztrákok és az oroszok közös, dicsőnek távolról sem nevezhető, feledhetetlen tettéig. Lenne tehát ok a revánsra elegendő. Hatalmas vitákat lehetne folytatni arról, hogy Danzig miért lett Gdansk, Königsberg Kalinyingrád, s miként változott Lemberg Lwówvá, hogy majd orosz Lvovként tűnjön fel, illetve mostanára az ukrán Lviv legyen e szép városból, amelyet különben mi, magyarok századokkal ezelőtt csak Ilyvóként hívtunk... Lehetne ilyen vitákat folytatni, folytattak is efféle disputákat, folynak is ilyen kalandok, de nem érdemes.

De Gaulle tábornok és Konrad Adenauer kancellár – mindketten izzó hazafiak, akik két világháborúban is szemben álltak egymással – jött arra rá, hogy az a vita, hogy hová tartozzon a Saar-vidék – terméketlen és nem vezet sehová. Ez volt az új európai gondolat kiindulási pontja. A közös jövőbeli érdekekre kell koncentrálni, a történelmet pedig a tudósokra, az iskolára kell bízni. A történelmi indokokra hivatkozó politizálás idejétmúlt. Kwasniewski ezért fogott kezet nemcsak Schröderrel (ami, persze, viszonylag könnyebb, mert a németek nagyon gazdagok, a lengyelek pedig viszonylag szegények), hanem Putyinnal is, amely esetben még mindig a lengyelek a viszonylag gazdagabbak a vitathatatlanul szegény oroszokhoz hasonlítva. Varsóban felismerték, hogy a múlt romantikus indíttatású felemlegetésénél fontosabb, ha Berlin, Varsó és Moszkva egy olyan szilárd szövetséget hoz létre, amellyel Európának, sőt az egész világnak számolnia kell. És számolnia kell ezzel a ténynyel a visegrádi négyeknek is.

Mert arra bárki mérget vehet, hogy Varsónak Moszkva fontosabb, mint Prága, Pozsony vagy Budapest, nem beszélve arról, hogy erre a szövetségre még Berlinből rábeszélik. Kwasniewski és Miller ezt ismerte fel, Putyin pedig a visegrádi négyekkel, a Beneš-dekrétumokkal egyáltalán nem törődik. Prágát és Pozsonyt még észreveszi, de Budapesttel – sajnos – tartós a feszültség. Leginkább azért, mert sok magyar politikus hajlamos úgy viselkedni, mintha nem Horthyék támadták volna meg annak idején a Szovjetuniót, hanem fordítva. Úgy tetszik: Rudolf Schuster mostani moszkvai útja azt jelzi: a szlovák külpolitika ígéretesnek látja a Kwasniewski-programot. S hadd emlékeztessek: Schuster már nem először találkozott Putyinnal. „Az ég óvja Lengyelországot a költőktől!” – sóhajtja Spiró György regényének, Az Ikszeknek az egyik hősnője. Persze, nem a költőktől félti az ország sorsát, hanem attól, hogy a realitások helyett álmok szerint kormányozzák az állam hajóját. Kwasniewski ebben az értelemben semmiképpen nem nevezhető költőnek. Lehet, hogy az a Pilsudski marsall, aki 1921-ben csatát nyert Sztálinnal szemben, forog a sírjában, amikor a túlvilági hatalmakról értesül, hogy utódja az oroszokkal barátkozik, s finoman eltávolodik a hagyományos lengyel külpolitikai orientációs pontoktól, de a két világháború közötti Lengyelország összeomlott, viszont Kwasniewski – bármily különösen hangzik is – az Európai Unióhoz való csatlakozás érdekében is választotta azt, hogy csatlakozik a formálódó Berlin–Moszkva szövetséghez. Brüsszelben ugyanis fontosabb partner Putyin, noha nem tag, mint a Schüssel–Haider páros, noha tagok.