Berija fia és Mao unokája

A múlt esztendő vége felé múlt félévszázada, hogy Sztálin főhóhérát Nyikita Hruscsov a túlvilágra küldette egy formális hadbírósági ítélettel. Amely történelmileg vitathatatlanul igazságos volt ugyan, de jogilag ugyanolyan abszurd, mint amilyen alapon Berija milliókat végeztetett ki. A fiú persze mentegeti-menti apját és elátkozza Hruscsovot. Különös és groteszk tétele szerint apja voltaképpen a „peresztrojkás” Gorbacsov elődje szeretett volna lenni, de a „sztálinista” Hruscsov megakadályozta ebben. Talán az az állítása igaz lehet, hogy Berija – ha megszerzi a főhatalmat – esetleg lemondott volna az európai csatlósokról, beleegyezett volna Németország újraegyesítésébe, cserébe viszont a sztálini örökség ázsiai érintetlenségének garantálását követelte volna. Volna, volna, volna... Ilyen gondolatok soha nem voltak idegenek Berijától, aki ázsiai ember volt, ugyanúgy, mint Sztálin, noha szülőhazájuk, Grúzia biztosan előbb volt Európa, már az időszámításunk utáni 303-tól, amikor államvallás lett ott a kereszténység, mint például Magyarország. 1941 végzetes júliusában például – és ez bizonyított tény – éppen Berija volt az, aki a moszkvai bolgár követ útján megkísérelte, hogy különbéke-ajánlatot juttasson el Hitlernek, a nácizmus így zöld utat nyert volna Európában, Sztálin pedig Ázsiában. Ugyanakkor azonban ez a monstrum olykor nem tétovázott személyesen kivégezni áldozatait, és sohasem gondolt arra, hogy a Szovjetunió Európa felé tájékozódjon. Ellenkezőleg: ha Ázsia felé kormányozta volna a birodalmat, ennek a világtörténelemre nézvést is komoly következményei lehettek volna. Volna... Szóval: talán... Mao unokája ugyanazt próbálja elhitetni, amit Berija fia: voltaképpen nem volt „kulturális forradalom”, csak Hruscsov, illetve az idegen befolyásolás az oka mindennek. A nagypapa ugyancsak derék ember volt. Dacára annak, hogy Mao családja ugyancsak kemény megpróbáltatásokat élt meg, éppen azért, mert a nagypapa egyszer ugyan meghirdette, hogy virágozzék „száz virág”, de a százegyediket és az azután következő fajtákat kíméletlenül kiirtotta. Hál’ istennek ezt Teng Hsziao-ping tudta... Különben érdemes megjegyezni, hogy Berija fia és Mao unokája tökéletesen egyetért abban: a világ leggonoszabb teremtménye Hruscsov volt. Ám nem is a rokonokról van szó: a fiúról vagy az unokáról. Legfeljebb azokról a cseh vagy magyar publicistákról, akik ma született csecsemők módjára elhiszik ezeket az állításokat. Hazugságokat – írhatnám kevésbé finoman, ám megjegyezve, hogy a rokonok miért is ne mentegethetnék a történelem ítélőszéke előtt ugyancsak vétkesnek találtatott ősöket. Szvetlana Allilujeva, Sztálin lánya volt az első ebben a sorban, aki annak idején azt bizonygatta: Berija volt apja rossz szelleme. A XX. kongresszus után természetesen egyetlen ép-eszű ember sem hihette, hogy Berija uralkodott Sztálin felett. Azért érdemes ezekkel a művekkel, rehabilitálási próbálkozásokkal foglalkozni. Aki Mao vagy Berija „ártatlanságát” akár csupán részben hiszi, az a hiedelmekre épített, hazudozó, álomvilágot teremtő történelemszemlélet rabja. Aki nem a realitásokat, hanem a hiedelmeket teszi meg „az élet tanítómesterévé” – a történelem vaskos realitásai helyett.

A szubjektív történelem bármely demokratikus társadalom zsigeri ellensége, mert a demokrácia és a legendák összeegyeztethetetlenek. Masarykkal összhangban vélhetjük, hogy hazugságokra, legendákra nem lehet nemzeti identitást építeni, se magyart, se szlovákot. És Fábry Zoltánnak abban is igaza volt, amit 1936-ban megírt: „Hazánk: Európa”, mert a nemzeti identitás és az európai identitás között arra a harmóniára kell törekednünk, amely összhang nélkül nem lehet érvényes jövőképünk, és igazából ez lehet a Trianon-trauma egyetlen hatékony orvossága. Hagyjuk hát Beriját, meg Maót! Idézzük inkább Fábry Zoltánt, hiszen alig 100 nap múlva európai állampolgárok leszünk. Egyelőre a többség csak hivatalosan. Érezni Európát, gondolkozni Európában – ezért a képességért még sokat kell tanulnunk. Többek között Fábry Zoltántól.