Beneš, történelem és tankönyv

Láss csodát, világ: az 1993-ban kiadott cseh középiskolás tankönyv (Dějiny zemí koruny české) lényegében az 1995-ben megjelent, Salamon Konrád tollából származó magyar tankönyvvel azonos szemlélettel mutatja be a tanulóknak a dekrétumokkal összefüggő eseményeket. A cseh és a magyar tankönyv egyaránt a német, illetve a magyar lakosság elűzetését tárgyalja. A cseh diákok ezt olvashatják: „A forradalmi jogtalanság jellemezte teljes egészében a nemzeti kisebbségekhez való viszonyt. Ez a nemzetiségi probléma megoldásával kezdődött, és újkori történelmünknek ez a fejezete a leggyászosabbak közé tartozik”. A magyar tankönyv vonatkozó részeit pedig így minősíti az újságíró: Salamon Konrád „Benešt olyan embernek ábrázolja, aki gyűlölte a magyarokat. Salamon szerint a német és a magyar nemzetiség száműzése vagy asszimilációja egyenesen a csehszlovák politika fő célja volt”. Viszont a szlovák, a német, illetve az osztrák tankönyvekben – ha egyáltalán említik a dekrétumokat – Benešről, illetve a háború utáni nemzetiségellenes intézkedésekről alig találni értékelést. A németek és az osztrákok a tanárokra bízzák a kényes téma tárgyalásának módját.

Meg a televízióra – teszem hozzá már én, tapasztalataim alapján. Alig múlik el nap az osztrák és német adók műsorát nézve, hogy ne mutatnának be valamilyen dokumentumfilmet a németek 1945 utáni kitelepítésének, menekülésének borzalmas képeivel illusztrálva. És nem csupán a csehországi kitelepítés van napirenden, hanem a lengyelországi is, s nyilván gyorsan készül a königsbergi-kalinyingrádi dráma. Mindez pedig nagy százalékban a németországi választási harcok logikáját követve: a keresztény politikusok ezzel a témával vélik „befogni” a szociáldemokratákat. Az osztrák kancellár pedig ekként békítgeti az ő kezes bárányává soha nem változó Haidert, a kényszerű koalíciós társat. Azt azért ne feledjük, hogy a német-osztrák jobboldal szemében ugyanolyan bocsánatos bűnnek számított és számít a cseheket szidni, mint ahogyan a magyar jobboldal sem tartja főbenjáró bűnnek, ha valaki gunyoros megjegyzést tesz a románokra. Ám térjünk vissza a tankönyvekre és az iskolákra. A prágai lap a lényegre tapintott, amikor az iskolákra mutatott. Nem kevesebbet mondott ki ezzel, mint azt: a politikusok a történelmet eszköztáruk részévé teszik, s közben nem gondoskodnak arról, hogy az iskola megtanítsa a történelmet. Tudatosan vagy tudatlanul manipulálják a tömeget, amelyet elemi tényekre nem tanítottak meg abban az életkorban, amikor erre még fogékony lehetett. És így lesz a történelem meggyalázva és a kocsmai politizálás eszközévé silányítva. Tény, hogy azok a köztársasági elnöki dekrétumok, amelyek emberek millióit fosztottak meg csehszlovák állampolgárságuktól, embertelenek voltak. Ugyanolyan embertelenek, mint a második világháború. Egészen biztosan sötét és aljas politikai játék volt, amit Beneš volt szudétanémet szociáldemokrata szövetségeseivel művelt, akiket ugyanúgy számkivetésbe kényszerített, mint a kollaboránsokat. Az is igaz, hogy nem létezhet kollektív bűnösség, mint ahogyan képtelenség a kollektív bűntelenségről beszélni. Miloš Zeman cseh miniszterelnök százszor is magyarázhatja, hogy miként értette ő azt az állítását, amikor a szudétanémeteket „Hitler ötödik hadoszlopának” nevezte. Ez a kollektív bűnösség elvének érvényesítése. Viszont a Právo közli az 1938-as csehszlovákiai népszámlálás adatait, és ezekből egyértelműen kiderül: a Hitler-ügynök Henlein-párt a Heim ins Reich (Haza a Birodalomba) jelszóval 1 161 726 szavazatot, azaz a német nemzetiségű választók voksainak 91,43%-át szerezte meg.

Szóval a történelem nem 1945-ben kezdődött. Bemutatható és valóban elriasztó, ahogyan a mai lengyel Wroclawból, a hajdani Breslauból, s a még korábbi Boroszlóból 1945-ben miként űzték ki a németeket. Csakhogy mindezt megelőzte az 1939 és 1945 közötti időszak, amikor a lengyeleket üldözték, sokkalta kegyetlenebb módon. Erről most hallgat a német tévé. Hát igen, Wroclawot erőszakkal csatolták a háború után Lengyelországhoz – szokták volt emlegetni. Ugyanolyan erőszakkal, ahogyan 1742-ben Poroszország részévé tették. Nem felesleges alaposan vizsgálni, hogy mi van a tankönyvekben. Az viszont még fontosabb, hogy a tankönyvek tényeket, ne pedig koncepciókat közvetítsenek. Eszembe jut Dušan Kováč tanulmánya a Dilema című szlovák folyóiratban. A kiváló történész a szlovák és a magyar história vitatott tényeinek oktatásáról is írt, s nem tartotta kényes kérdésnek felemlegetni a trianoni békeszerződés eltérő értékeléseit. A kiutat abban látja, hogy ő egy feltételezett szlovák–magyar tankönyvben mind a magyar, mind a szlovák álláspontot közölné. „Nem szükséges, hogy a diákok és a tanárok magukévá tegyék akár az egyik, akár a másik nézetet. Az a lényeges, hogy tudjanak róla, hogy más álláspont szerint is megítélhető az adott jelenség, s gondolkodjanak el erről.”

Ugyanez vonatkozik a Beneš-dekrétumok oktatására is. Sajnos, a história nem egyarcú. Janus-arcú. De a jelenben is könnyebben igazodunk el, ha ezt tudjuk, és magunk akarunk a tények szerint ítélni.