Bátor a nyúl vadászpuskával

Sokan sokáig keresték az okát, vajon mitől vált egyszeriben olyan határozottá és kérlelhetetlenné november huszonhatodikán Budapesten Mikuláš Dzurinda szlovák kormányfő, mi áll annak hátterében, hogy hirtelen ennyire egyértelműen elutasítja a magyar kedvezménytörvényt.

November huszonhatodikán este hatkor még mindenkinek az volt a meggyőződése, hogy Dzurinda és Medgyessy Péter magyar miniszterelnök mindenben megegyezve, békében elválik egymástól, ám másfél óra múlva alig bírta összekaparni magát a magyar külügyi delegáció, a magyar kormányfő, valamint az újságírók. A szlovák miniszterelnök vehemensen elutasította a jogszabály tervezett módosítását is. Csak a sokkból felocsúdva kezdték keresni az okokat, de a találgatáson túl senki sem jutott. Csak azt tudta mindenki, hogy nem magától lett ilyen bátor a nyúl, valahonnan kerítenie kellett egy vadászpuskát.

Mert akkor még senki nem tudta, ki fedezi a háttérből a szlovák diplomáciát. Nem került nyilvánosságra az a november 19-én kelt levél, amelyet egy volt iraki fegyverzetellenőr küldött néhány érintett országnak. (Rolf Ekeus – svéd diplomata, aki 1991 és 1997 között volt az ENSZ iraki leszerelést ellenőrizni hivatott UNSCOM-bizottságának elnöke, s akit 2000-ben a Biztonsági Tanács néhány tagjának tiltakozása miatt nem sikerült ismét ebbe a pozícióba beültetni. 2000 novemberében azonban ő lett a holland Max van der Stoel helyett az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) kisebbségi főbiztosa.) Az EBESZ kisebbségi főbiztosa sosem titkolta, hogy a vele együttműködő holland Erik Jürgensszel, az Európa Tanács jelentéstevőjével együtt Romániával és Szlovákiával szimpatizál a magyar kedvezménytörvény ügyében. Levelében ezt meg is írta, s a kedvezménytörvényt európaiatlannak minősítette. Mikuláš Dzurinda ezzel a titkos munícióval a tarsolyában érkezett Budapestre. Magabiztosságát fokozta, hogy tudta: az Európai Unió kormánya, a Bizottság az EBESZ jelentései alapján fogalmazza meg országjelentéseit. Ám, mivel a szlovákiai választások előtt, illetve a kormány megalakításáig senki sem akarta a kedvezménytörvénnyel borzolni a kedélyeket, az unió országjelentéseibe csak nagyon óvatosan, mint megoldandó feladat került be a státustörvény, kivétel a magyar volt, amely némileg határozottabban szólt. Ekeus levele előrevetítette, milyen álláspontra helyezkedik az unió a kérdésben. Már csak Günter Verheugen bővítési biztos levelére kellet várni, ami kisvártatva meg is érkezett, és hasonló szellemben íródott, mint a svéd főbiztosé. Vagyis a magyar törvény szellemisége elfogadhatatlan, területen kívüli hatálya akkor sem méltányolható, ha a szomszédos országok efölött esetleg szemet hunynának. Annak, hogy az unió a velencei bizottság ajánlásai után hogyan vállalta ezt a kemény álláspontot, csak egy magyarázat van: Ekeus és teamje hatott rá, méghozzá erősen, ám Verheugen megspórolhatott volna egy sereg félreértést, veszekedést és ellenségeskedést, ha ezt a határozott álláspontot félreérthetetlenül képviseli mondjuk egy évvel ezelőtt vagy közvetlenül a velencei bizottság ajánlásainak megszületése után, nem másfél évvel a probléma felmerülését követően. De sunnyogott az EU, az ET és az EBESZ; Szlovákia pedig egérként bujkált az elefántok mögött (hallod, hogy dübörgünk?) – Pozsony szélárnyék-politikája éppen az uniós csatlakozási tárgyalások befejezésére érett be.

Dzurinda Chippendale produkciója mögött tehát némi dopping húzódik meg. Megmutathatta volna izmait Adrian Nastase román miniszterelnök is, akinek biztosan van legalább olyan izomzata, mint Dzurindának, hiszen Ekeus neki is megküldte levelét, mégsem tette. Nem akart fölöslegesen szembe szállni Magyarországgal, tudta, hogy helyette megteszi az unió, ő pedig karját széttárva azt mondhatja: én elfogadtam volna, de hát ezek a Verheugenék... Csak Szlovákia vállalta a „hős” szerepét, aki ököllel ütötte az áldozatot, akit már hárman lefogtak.

A magyar kormány, bár elfogadta a kedvezménytörvény módosítását, kétségbeejtően rossz helyzetben van. Az unió azt várja el tőle, amit nem tud lenyomni több határon túli magyar szervezet torkán, s azokén sem, akik ilyen helyzetbe juttatták. Mert azok (értsd a korábbi magyar kormány) mindegyik Medgyessy által összehívott Magyar Állandó Értekezleten (Máért) megpróbálták a határon túliakat rábeszélni, hogy ne fogadják el a zárónyilatkozatot. Pedig azok a zárónyilatkozatok sokkal enyhébbek voltak, mint amilyet a januárin fog kelleni elfogadniuk egy anorexiás törvényről. Ha szépnek akar látszani Brüsszel előtt, a határon túliak radikálisabb része és az ellenzék (ahelyett, hogy szégyenében elbújna, hiszen diplomáciailag elbaltázta a törvényt, úgy tűnik, az nem is érdekelte őt, mit tesz a határon túli magyarokkal, csak a választások előtti plusz pontok) átkozza ki, ha ezek berzenkedésétől rettenne meg, az unió rosszallná eljárását. Medgyessyéknek egy választásuk maradt: az egészet látványosan rákenni azokra, akiket illet. Mi pedig, akiket érint a törvény, beszorultunk két jobbközép tuskó közé.