Barta Gyula égboltja

Idestova negyven éve, hogy riportírásra készülve – valahol Komárom és Párkány között – egy Duna-parti csárda udvarán összefutottam a festővel. Korábbi (gyakori) találkozásaink helyszíne alapján nem minden megalapozottság nélkül feltételeztem róla, hogy par excellence urbánus ember. Soha nem találkoztam vele máshol, csak kávéházban. Akkoriban még az újságírók is jártak ezekbe az intézményekbe, pedig kifejezetten nem tett jót a karriernek, ha egy közvélemény-formálót a „kávéházi” jelzővel illettek. A pozsonyi Devín Szállóban voltunk törzsvendégek; hajnali tizenegykor frakkos pincér szolgálta fel a virslit 7,90-ért, ezüst edényben, ezüst kést, villát szervírozva, damaszton. Nos, Gyula úr házigazdaként fogadott a csárda udvarán. Fogalmam nem volt róla, hogy ennek a vidéknek a szülöttje. A csapláros bepárásodott kancsóban asztalra tette a rizlinget, művész barátom azonban borkóstoló helyett magával cipelt a víz partjára, és ragaszkodott hozzá, hogy esztétikai eszmefuttatását még Lajos, a szerkesztőségi sofőr is meghallgassa. Látjátok, a Duna fölött itt mennyire más színű az ég, mint máshol? És megmagyarázta, miért lágyabb tónusúak errefelé a színek, mint negyven kilométerrel odébb, a nagykeszi partról nézve. Vagy háromszáz kilométerre északabbra, a Tátrában. Előadása alatt azt kezdtem rühellni, aminek létezését fél órával előbb még nem is sejtettem. Gyula eszmefuttatása alapján rádöbbentem, hogy vizuális analfabéta vagyok. Nézem ugyan a tájat, szemügyre veszem a festményeket, de csak úgy teszek, mintha látnék. Attól a találkozástól kezdve minden reggel legalább egy pillantással konstatálom az égbolt színét, és eltűnődöm rajta, mekkorát változott tegnap óta. Azóta ha reggelenként kint vagyok a Duna-parton, mindig rágondolok arra a réges-régi találkozásra, amelyen megtudtam, talán minden más alkotóhoz hasonlóan Barta Gyula művészete is a szülőföld nyújtotta élményből táplálkozik. Komáromban október 4-én szép kiállítása nyílt a most nyolcvanéves Barta Gyulának. A tárlat megnyitása előtt áthajtottam a Vág hídján, elautóztam még valami 10-15 kilométert Dunamocs felé, ahol több mint harminc éve előadást tartott nekem a Duna fölötti égbolt színe változásairól.