Barguzin-mese, Petrovič-legenda

Ezúttal azokhoz csatlakozik, akik hitelesnek tartják a szibériai Barguzinban feltárt sírhoz kötődő budapesti legendákat. Sok komoly történész és irodalmár megpróbálta megírni az igazságot Petőfi haláláról. Elhallgattatták őket – olvassuk Zrubecnél a magyarországi Barguzin-hívők hisztériás érvelésének pontos átvételét. Tudományos érvei, persze, Zrubecnak sincsenek, ezek híján hamisít.

Például Illyés Gyula (ő Illés Gyulaként emlegeti) Petőfi-könyvét. Laco Zrubec arról tájékoztatja a szlovák olvasót, hogy Illyés azt a véleményt alakította ki, hogy Petőfi nem esett el a Sighisoare melletti harcokban. Illyés természetesen arról írt, hogy bár rengeteg legenda szól arról, hogy Petőfi élve maradt, de el kell fogadni a keserű igazságot, noha a költő holtteste sohasem került elő. Furcsán olvas ez a Zrubec, mert azzal is Illyést gyanúsítja, azt írta a Petrovičokról, hogy soha nem tanultak meg rendesen magyarul. Az anya egyáltalán nem beszélt magyarul.

Ezzel szemben Illyésnél azt olvashatjuk, hogy a kis Hrúz Mária nem mindig ejtette tisztán a magyar szót, viszont férje, Petrovics István csak magyarul beszélt jól. Érdemes olyan szamárságokra reagálni, hogy Petőfi a forradalmár Kossuth Lajossal barátkozott? Hiszen tudjuk, hogy Petőfi éppen nem tisztelte Kossuthot, a politikust, Kossuth pedig haláláig nem ismerte fel Petőfi költői nagyságát, s legfeljebb tudomásul vették egymást, de barátságról – már csak a kettejük közötti nagy korkülönbség miatt – szó sem lehetett. Zrubec szerint Petőfi Kossuth javaslatára jelöltette magát a magyar országgyűlésbe 1848-ban. Az ottani szlovákok azonban árulónak tartották és a választásokon elbukott. Ebből, ugye, csak a szomorú bukás igaz: engem mint orosz spiont, mint hazaárulót, agyon akart verni a magyar nép, jegyezte fel maga Petőfi, a helyi szlovákoknak pedig semmi közük nem volt az egész botrányhoz, annál több a helyi magyar református papnak, aki azért itatta le a választókat, hogy fiát juttassa be az országgyűlésbe.

Zrubec azt vallja: egyetért azokkal, akik azt állítják, ha nem lüktetett volna Petőfiben tiszta szlovák vér, ilyen versek nem születtek volna meg. Ne firtassuk, kinek milyen vér folyt az ereiben, minden esetre, csak a rend kedvéért szögezzük le, hogy Petőfi esetében nem lenne szerencsés számításon kívül hagyni a szerb apát. Szlovák gyökereit, egyébként, soha senki nem tagadta. Neki magának volt baja azokkal a szlovákokkal, akikkel találkoznia adatott. Nemzeti türelmetlenségük miatt. Viszont erre a vallomásra azért van szüksége Zrubecnak, mivel az egész dolgozatában azt szeretné bizonyítani: Petrovič Alexandert a magyar szerkesztők kénye-kedve magyarosította Petőfi Sándorrá (a fiú nem védekezett, nem tudott védekezni). És Petőfi hősi haláláról is azért terjesztettek hamis híreket, azért titkolták el a barguzini sírt, mivel a politikusoknak volt erre szüksége, egyebek között, hogy letagadhassák a költő szlovákságát. Gondoltak-e ilyesmire a magyarhoni legendagyárosok, hogy az ő szélhámosságaikból, áltudományos érveikből ez fog kisülni? Hogy akad majd szlovák írástudó, aki azért idézi végig a magyarországi sajtó sületlenségeit, hogy Petőfi szlovákságát bizonyítsa? Gondosan elhallgatva, hogy a magyar történészek egyetlen adatot sem találtak arra eddig, hogy 1849-ben a cári csapatok Szibériába hurcoltak volna bárkit (volt nekik elég lengyel, meg orosz rebellisük), és hogy Egyesült Államok-beli szakértők szerint a barguzi sírból egy leány csontvázát ásták ki és ezért tartja feleslegesnek a további bizonyítási eljárást mind a budapesti akadémia, mind a magyar bíróság. És arról sem tud – vagy nem akar tudni – Zrubec, hogy a Petőfi szibériai rabságáról szóló legendát a XX. században már a második világháború idején a nyilas sajtó elevenítette fel.

Persze, hogy hallgat ezekről a tényekről, különben nem közölhetne ilyesmiket: A szemtanúk szerint a kezdetektől világos volt a közvélemény előtt, hogy Petőfi nem halt meg a hazáért a csatamezőn. Heroizálni kellett a magyar forradalmi történelmet és ezek a manipulátorok beszéltek és beszélnek arról, hogy Petőfit egy tömegsírba temették valahol Segesvár mellett, ahol síremlék és emléktábla található. Petőfi Sándor nélkül a hazafias magyar történelem elvesztené lendületét. Bizony, bizony, csóválhatjuk a fejünket, hogy a hazafias manipulátorok miket csináltak ezzel a rendes szlovák költővel, aki véletlenül magyarul és csak magyarul írta verseit. Ám Zrubec nem bízik senki magyarban. Azt mondják – olvashatjuk dolgozatában –, hogy Barguzinban is írt verseket. Tételezzük fel ezt a lehetőséget. Tele volt energiával. Egyesek azt állítják, hogy oroszul és szlovákul írt. Igaz, bizonyíték, egyelőre, nincsen. Mi, valahogyan, nem foglalkozunk ezzel a témával. A dolgok vallják kárát ennek. Kétlem, hogy ha déli szomszédaink akár csak egyetlen oroszul vagy szlovákul írott verset találnának, érdekük lenne ezt publikálni. Ejnye, ejnye, Laco Zrubec! Ha már vette magának a fáradságot, hogy az Ulan Udében megjelenő Bajkal cikkét idézze, akkor igazán figyelmet fordíthatott volna a budapesti Esti Hírlap ama közleményére, amelyben egy oroszul írott gyerekes klapanciát kiáltottak ki Petőfi-versnek. Ezek után miért lenne oka kételkedni abban, hogy majd azok a bizonyos szlovák költemények is előkerülnek. Ha meg nincsenek, majd csak akad valaki, aki Petrovičnak érezve magát és áldozatot hozva a szent ügy oltárán, megírja ezeket. Aztán elküldi Budapestre, hadd örüljenek ott is.

Magyarországon, a legendagyárosok hol Habsburg-ügynökök művének, hol pedig kommunista ármánynak minősítik, ha valaki kételkedik a barguzini legendában. Laco Zrubecnek azért van szüksége erre a legendára, hogy a magyarokat vádolja meg egy rendes Petrovičot, lám, arra kényszerítettek, hogy Petőfi álnéven írjon. No és Szendrey Júliának ugyancsak érdeke volt, hogy a költő hősi halálát hivatalosan elismerjék, mert, mint ezt a gondos Zrubec nem felejti el megjegyezni, újra férjhez akart menni, noha titokban hitt benne, hogy Petőfi él.

Ilyen a legendák sorsa. Azt azonban Laco Zrubecnek is illene tudnia, hogy az a tábornok, akinek oldalán Petőfi szárnysegédként szolgált, Józef Bem volt és nem J. Brém, ahogyan a Literárny týždenník 2002. október 17-i számának 8. oldalán olvasható.