Bár közeledés, mégsem az igazi

A terv, melynek szellemi atyja Muammar Kadhafi líbiai vezető volt, mára valósult meg. Az afrikai országok létrehozták az Afrikai Uniót, nem titkolván, hogy az új szervezet létrehozásához példaképül az Európai Unió szolgált. Kadhafi elképzelése szerint az Afrikai Unió létrehozásának eredeti célja az lett volna, hogy teljesen megszüntesse a Nyugat (elsősorban Nyugat-Európa) politikai és gazdasági befolyását fekete kontinensen, sőt hogy valamiféle „egységfrontba” tömörítse az afrikai országokat a volt gyarmattartókkal szemben. Látható, hogy az eredeti líbiai elképzelés nagyon erősen ideologikus alapú volt. Az afrikai országok ugyan alapjában véve elfogadták a líbiai tervet az unió létrehozására, de – a líbiai vezetővel ellentétben – sokkal realistábbak és pragmatikusabbak voltak attól, semhogy egy Nyugat-ellenes tömörülést hozzanak létre. Ennek megfelelően az Afrikai Unió első embere sem Kadhafi lett, hanem a nyugati országok által sokkal inkább elfogadható dél-afrikai elnök, Thabo Mbeki. Ennek a döntésnek nagyon racionális okai vannak. Elsősorban az, hogy az afrikai országok nincsenek olyan helyzetben, hogy megengedhessenek maguknak egy esetleges szembenállást Európával. Gazdaságuk nagy része – az, amelyik egyáltalán működik – az Európával való kereskedelemtől függ. Ha ezek a gazdasági kapcsolatok ésszerűtlen politikai döntések miatt megsérülnének, Afrika országai elesnének külföldi bevételeik nagy részétől, így a kontinens csak még tovább süllyedne. A gazdasági együttműködésen kívül még több terület is van, amelyen az afrikai országok rá vannak utalva az európai segítségre. Ennek egyik tipikus példája a kontinens biztonsági helyzete, amely sok helyen nagyon instabil és csak az európai hatalmak katonai jelenléte biztosítja a viszonylagos stabilitást; ez viszont az európaiaknak is garantál bizonyos mértékű politikai befolyást (például Nyugat-Afrikában a francia katonai jelenlét).

Érdemes elgondolkodni azon is, mekkora esélye van annak, hogy a jövő Afrikai Uniója az Európai Unióhoz fog hasonlítani, nem pedig az eddig is csak pro forma létező Afrikai Egységszervezethez. Az AESZ inkább vitafórum volt, ahol a tagországok semmiben nem egyeztek meg, csak Izrael politikájának elítélésében, valamint a hidegháború alatt az Egyesült Államok és a többi nyugati hatalom (elsősorban Nagy-Britannia és Franciaország) „imperializmusának” kritizálásában és az apartheidrendszer idején Dél-Afrika bojkottjában. Az Európai Unió sikerének egyik legfontosabb titka, hogy tagországai egy kultúrkörhöz tartoznak, közös a történelmük, tradícióik, politikai rendszereik, a legtöbb esetben egymást tekintik legfőbb szövetségeseknek és együttműködésük is nagyon szoros: gazdaságaik szinte teljesen összefonódtak. Ezek közül az alaptulajdonságok közül az Afrikai Uniónak egyik sincs meg. Afrika mint földrajzi fogalom természetesen realitás, de geopolitikai értéke nem igazán van az „Afrika” fogalomnak, ellentétben „Európával”. Ugyancsak nem beszélhetünk egy afrikai kultúráról sem. Ez természetesen nem baj, sőt sok esetben ez a sokszínűség pozitív jelenség, de a nagyon szoros, európai értelemben vett integrációnak akadálya lehet (természetesen Európában is létezik a népek, kultúrák sokszínűsége, azonban az elmondható, hogy minden ország egy kultúrkörhöz tartozik, amelynek az alapja a római jog, a görög filozófia és racionalitás, a zsidó erkölcs és az elmúlt kétezer évben felhalmozott civilizációs gazdagság). Az afrikai országok közül az észak-afrikaiak egyértelműen az iszlám civilizáció részei, a kontinens többi országa pedig több, földrajzilag viszonylag behatárolt (szub)kultúra része. A másik nagyon lényeges követelmény, hogy az országok egymást tekintsék legfőbb partnerüknek, szintén nem adott Afrika esetében. A legtöbb esetben mindegyik állam a volt gyarmattartójával szorosabb kapcsolatokat tart fenn, mint közvetlen szomszédjával. Tipikus például Szenegál vagy Elefántcsontpart esete; a két állam legfontosabb partnere minden téren Párizs, nem pedig a szomszédok. Fokozottabban érvényes ez a gyengébb országokra, melyek a gazdasági kapcsolatokon kívül volt gyarmattartójuk katonai támogatására is rá vannak utalva, sokszor területi épségük megőrzése érdekében (például ilyen Franciaország és Csád kapcsolata; az országot épp Líbiával szemben óvták meg légiósok a 80-as években). Ezenkívül hiányzik az a tengely, tehát két vagy három erős, befolyásos állam szoros szövetsége és eltökéltsége, amely képes lenne élére állni egy szoros integráció megteremtésének (mint például az Európai Unióban a francia–német tengely). Még a legbefolyásosabb afrikai országok lehetőségei is túlságosan korlátozottak ahhoz, hogy az egész földrészre legyenek képesek hatni – politikailag és gazdaságilag egyaránt. Ezenkívül szinte mindegyikük sajátos problémákkal küzd, amelyek tovább korlátozzák képességeiket. A Dél-afrikai Köztársaság esetében, amely elméletileg az Egyenlítőtől délre fekvő Afrika vezető regionális hatalma lehetne, ilyen probléma a „rendszerváltás” utáni identitáskeresés, az apartheid felszámolása utáni belső feszültségek, a még mindig meglevő potenciális veszély, hogy a fehér kisebbség az új körülmények hatására radikalizálódik, és az ország egy kisebb részén önálló állam megalapítását tűzi ki célul, de egyre nagyobb probléma az AIDS rohamos terjedése is, amely társadalmi és gazdasági katasztrófával fenyeget. A következő potenciális regionális hatalom Nigéria, amely viszont szintén számtalan belső problémával küzd, amelyek megakadályozzák a lehetőségeinek jobban megfelelő külpolitikát. Ezek közül a legfontosabb, hogy az ország északi (muzulmán) és déli (keresztény) része közötti kapcsolat igen feszült, olyannyira, hogy a helyzet Nigéria széthullásával is fenyegethet. Éppen ezért Nigéria számára a jövő első számú feladata túlélni, tehát megőrizni az egységet. Ez az állapot lehetetlenné teszi, hogy vezető szerepet vállaljon egy összafrikai kezdeményezésben. A következő fontos ország, Egyiptom viszont az afrikai egység megteremtése helyett sokkal inkább az arab világban betöltött vezető szerepének megerősítésére összpontosít. Az afrikai országok közül Egyiptom szinte csak az északi arab országokkal tart fenn szoros kapcsolatokat, illetve a biztonsági problémák miatt még Szudán, esetleg Etiópia és Szomália van érdeklődési körén belül. A felsorolt három országon kívül nem igazán van olyan erő Afrikában, amely számba jöhetne az afrikai egység megteremtésének vezéreként. Regionális szinten ugyan Angola, Algéria, Marokkó, Etiópia és még néhány ország jelentős, ez azonban kevés. Látható, hogy Afrikában egyelőre még nem érettek meg a feltételek ahhoz, hogy az ottani államok a példaképhez, az Európai Unióhoz hasonló szoros integrációt hozzanak létre. Minden jel arra mutat, hogy a jelenleg „induló” Afrikai Unió sokkal inkább a régi Afrikai Egységszervezethez fog hasonlítani, mint az EU-hoz. Hogy az említett akadályok – amelyek csak a legfontosabbak voltak, de korántsem az összes – elháruljanak az igazi Afrikai Unió útjából, még nagyon sok víznek kell lefolynia a Níluson és a Kongón.