Balog miniszter dilemmája

Nem akarnék tanúja lenni, ha Balog Zoltán magyar emberminiszter tusványosi mélyfilozófiai dilemmájával szembesítené őket valaki, nevezetesen, hogy vajon erőforrások ők, avagy tehertételnek érzik-e magukat. Kíváncsi vagyok, fel merné-e tenni nekik valaki a kérdést pirulás nélkül.

Őszintén szólva nem tudom, hogy tehertétel avagy erőforrás-e a magyar kormány számára egy olyan emberierőforrás-miniszter, aki számára nem egyértelmű, hogy a határon túli magyar romák erőforrást jelentenek. De ami rosszabb, azt sem tudom eldönteni, hogy simán alkalmatlan, vagy rosszindulatúan rasszista egy olyan borsodi(!) származású miniszter, aki felelőssége teljes tudatában felveti ezt a dilemmát. Vagy csak megártott neki a tusványosi napsütés a szép kalapja ellenére, azért bukott ki a száján a mondat amolyan kurucinfós tempóban.

A „romakérdés” ugyanis azért létezik évtizedek óta, azért húz hasznot belőle a politikum ocsmányabbik fele, azért másznak fel a téma hátán a szélsőséges bohócok egészen a parlament kapujáig, mert a romákat tehertételnek tekinti a társadalom. S a romák lassan elvesztik a maradék önbizalmukat is, fokozatosan tényleg belekényszerülnek Balog Zoltán mérlegének „tehertétel” feliratú serpenyőjébe. Még azok is, akik még remélték, hogy kemény munkával elért eredményeiket nem árnyékolja be a társadalom szemében a bőrszínük. Még azok is, akik azt hitték, áttörték a plafont, és esetleg visszaadhatnak valamit a közösségüknek, döbbenten szembesülhetnek azzal, hogy minden igyekezetük ellenére nem mások, csak egy balogi dilemma. Tehertétel vagy erőforrás.

Balognak, a magyar kormánynak, de a szlovákiai magyar politikumnak és az egész szlovákiai magyarságnak azt kell tudatosítania és felismernie, hogy a magyar cigányok nélkül nem áll mellettünk a számok ereje. Nélkülük soha nem volt, és soha nem is lesz elképzelhető és életképes az a közösség, amit szlovákiai magyarságnak nevezünk. Közösséget kell vállalnunk a magyar identitású cigányokkal (cigány identitású magyarokkal). Ha ezt nem tesszük meg, marad számunkra az önként vállalt etnikai gettó.

És közölni kell Magyarországgal: ha támogatni akarjátok a határon túli magyarságot, akkor mindenkit támogassatok. Vagy senkit sem. Mert erről szól a közösség. S ebből kiindulva kell felépíteni azt a programot, ami valóban segíthet. Együtt kell kitalálni, hogyan zárkóztassuk fel a nyomorból érkező gyerekeket egy iskolában a középosztálybeli gyerekekkel, hogyan gyógyítsunk meg egy haldokló, vergődő, agonizáló generációt ahelyett, hogy lenézzük, megalázzuk őket, és a bőrszínüket vizsgálgatjuk. Őszintén, áldozatot vállalva. Mert akár tetszik, akár nem, közös a sorsunk.