Az utolsó vonatok

Éppen fordítva képzeltem el ezt az utolsó napot, hogy az utasok sztrájkolhatnának, kísértetvonatok csörömpölnének oda és vissza, valami 24 órás abszurd színjáték lenne ez a vasárnap. Másként hogyan tudnánk védekezni az elviselhetetlen érzés ellen, hogy tehetetlenek vagyunk, bármit lenyeletnek velünk, és még azt is elvárnák, vágjunk jó képet hozzá, hacsak úgy nem, hogy kínunkban mi is nevetünk szerencsétlen önmagunkon. Ünneplőbe öltözve és jókedvűen felkerekedne tehát a falu apraja-nagyja, és kiballagna az állomásra megvizsgálni ezt a rejtélyes transzformációs csomagot. Kézről kézre járna, forgatnák, mustrálgatnák jobbról-balról a díszdobozt, a finom szalagját, végül a polgármester bontaná ki, felpattintaná a fedelét és... És egy ördögfej ugrana elő, kajánul vigyorgó ördögfej táncolna egy rugón, akár a rajzfilmekben. A falu népe erre önfeledt kacagásban törne ki, micsoda tréfa, nahát, ezt küldték nekünk, és élénk vita kerekedne, vajon mindenhova ezt viszik-e a vonatok, hiszen az ördög is helyettesíthető sok mindennel, és persze a fej is más testrészekkel.

Ezzel azonban sajnos véget is érne a performance, ezért lenne helyes, ha a csomagot személyesen egy miniszter vinné le, ha nem veszik sértésnek, feloszthatnák maguk közt a vonalakat. Már csak azért is, mert történelmi pillanatokról van szó, és ilyeneknél szeretnek jelen lenni és nem is hiányozhatnak a miniszterek. ĺgy talán távolabbi vidékekről is odasereglenének az emberek, tudatosítva, hogy ez a vasútügy őket ugyan nem érinti, de végső soron mindanynyiunknak ugyanazok a miniszterei.

Az állomásokon vasutaszenekarok és asszonykórusok várnák, hogy méltóságteljesen begördüljön a feldíszített vonat (– Látod, fiam, tegnap még én utaztam rajta.), decensen integetne a miniszter, majd egy ablakot lehúzna, jelt adna, és a kórus rázendítene Demjén Rózsi dalára, hogy meglegyen az alaphang: A vonat nem jár,/ nem indul már,/ és ami egyszer megszűnik,/ az nincs többé máááár/, nananana-nnáá..., és így tovább, egyet jobbra, egyet balra, billegne az asszonykórus. Ezután papírlapot húzna elő, és spontánul megfontolt beszédet rögtönözne, melyet nagy vonalakban előre egyeztetne a polgármesterrel, vajon egy realisztikus, múltba mutató, két lábbal a földön álló szónoklatot hallgatna szívesebben a falu, avagy emelkedett filozofálgatást, melynek egy-egy jól sikerült mondatával századokat ölel magához vagy vágtat át rajtuk a miniszter, esetleg a kettő gondosan összekomponált változatát, csipetnyi humorral fűszerezve. – Emberek, barátaim! Nagy nap, történelmi nap a mai. Több mint száz évet kellett rá várni, de kivártuk. Álltunk a vártán, hajunkat lobogtatta a szél, golyók süvítettek a fülünk mellett. És most szeretnék mindenkit emlékeztetni: programunk egyik sarkalatos pontja volt, hogy végre biztonságossá tesszük a vasúti átkelőket, és ebből nem engedünk. Bizonyára itt a faluban is hány meg hány áldozatot szedett már az elromlott sorompó. Nem kell már izzadni nyáron a fülledt vagonban, télen meg vacogni. Nem lesz mérgelődés a menetrend, a késés miatt. Ha az illetékesek, sőt, nem félek így nevezni őket, a felelősök, igen, ha a felelős személyek idejében meghozzák ezt a merész döntést, József Attila még ma is élne! Kilencvennyolc éves lenne, Faludyval kávézgatna, és reménytelenül szerelmes volna Kovács Fanniba. Százéves mulasztást pótolunk most be egyetlen nap alatt. Én kérem, kész tervvel érkeztem, ha esetleg közületek valaki mégis a jövő miatt aggódna, amit most ünnepélyesen átnyújtok a polgármesternek – s ekkor, hogy elfojtsa kitörni készülő nevetését, kicsit hátralép a vagon mélyére, (ez a bamba nép, istenem! – préseli ki magából testőreinek), az emberek meg a röhögéstől fulladozva kérdezgetik egymást, ki ez a fazon, aki ilyeneket hord itt össze. (Egyébként a miniszter részben önmagán nevetett, mert már a harmadik faluban rontotta el ezt az összetett mondatott, és a rossz sorrend miatt mindenáron a jövőt akarta rátukmálni a polgármesterre, nem pedig a kész tervet. Szerencsére a szó elszáll. Az írás meg marad.)

– Nos, barátaim, itt az emléktábla, amit az állomás falán helyezek el, ünnepélyesen, a mai dátummal. A régiót pedig fel fogjuk virágoztatni. De ti se ülhettek ölbe tett kézzel, nem várhatjátok föntről a segítséget. Az objektum hasznosítására projektumtervezetet nyújtok át uniós támogatások elnyerése céljából. Az állomáson kísértetházat rendezünk be, melyet szellemvasúton közelítenek meg a nyugati turisták. Imádják a horrort, kézi hajtánnyal gurulnak majd ide az euróikkal együtt, a részeg bakter pedig riogathatja őket. Persze, ha nem tetszik, megtarthatjátok a várótermet, felmázolhatjátok a falakra, hogy várjuk a szebb jövőt, de az nem fog eljönni. Ismétlem, nem fog! Ezenkívül pedig minden állomás kap egy vagont, ahol vasúti resti működhet, a vasúttársaság pedig pályázatot ír ki új vonatok vásárlására, de ez nem tartozik ide, mert nem itt fognak közlekedni – hadarja a miniszter, de közben már jobbnak látja jelzést adni a mozdonyvezetőnek, induljunk, na!, és aztán rendületlenül integet tovább – Szavazzatok ránk! – a vonat mellett lihegő, lassan lemaradó tömegnek. A következő állomáson pedig ravaszul azt is becsempészi beszédébe, hogy ennek a falunak sokkal szebb az asszonykórusa.

Elképzelése, a kísértetház azonban megvalósul, csak éppen uniós pénz nélkül. Lassan a falu is elnéptelenedik, de akik maradnak, sokáig emlegetik ezt a napot. Próbálkozás is akad, hogyan lehetne visszavarázsolni, ha rövid időre is, a hangulatát. Néhányan azzal a nem teljesen eredeti ötlettel állnak elő, hogy kartonpapírból építsenek vonatot, és az évfordulókon cipeljék végig a síneken. Az inspirációt az adja, hogy az ipolysági vasútállomáson ekkor már emléktábla őrzi egy miniszter halhatatlan szavait, aki 2002. augusztus 31-én részt vett a mindössze hat kilométernyi Ipolyság–Drégelypalánk vonal felújításáért tartott papírvonatozáson, ami, eléggé szerencsétlenül, választási kampány idejére esett. „Harna István, az MKP régiófejlesztési minisztere: Majdhogynem szivarzsebből finanszírozható beruházás. Ha az MKP a jövőben is a kormány tagja lesz, ezt simán el tudjuk intézni.”

A tábla előtt gyakran álldogálnak, hosszasan nézegetik az emberek. Ugyan hova sietnének?