Az utca jelöltje

Leborotvált fejű, szekrényhátú, bőrkabátos, vastag aranyláncokkal teleaggatott százharminc kilós férfi száll ki egy böhöm nagy luxuskocsiból a jóléti Pozsonyban. Abból a fajtából való, akit nem kell bemutatni, meg nem is ajánlatos, de akiről amúgy is sejteni, miféle. Pár százast tart a kezében úgy, mintha a meggazdagodás útját mutatná velük az utca népének. Százasok csak; a trafikoshoz indul, oda az apró is elég. A kocsiban három hasonló fazon marad – az emberei.

– Vedúci! – szól a százharminc kilóshoz egy hajléktalan. – Főnök, adj öt koronát!

Semmi.

– Na, főnök, öt koronát, és rád szavazok! – mondja a hajléktalan a bőrkabátosnak.

Egy pillanatra a szekrényhátú is meglepődik azon, hogy fillérekért szerezhet mandátumot akkor, amikor annak jóval magasabb az árfolyama. Már-már meg is állna, ha nem az átgázolós fajtából való lenne, de a taglejtése rosszat sejtet: ha felváltja a pénzt az újságárusnál, még képes aprót csorgatni a szimpatizánsának.

Egyszercsak azon veszem észre magam, hogy a pénztárcámban kotrok, és egy ötöst adok a hajléktalannak, aki felismerte: 2006-ban az ő rekedtes, elivott hangján is legalább olyan jól csengenek a választás és szavazat szavak, mint az ötkoronások. Mert erre még az aranyláncos is kéjesen reszketni kezd ott, legbelül, tán amolyan ábránd is átjárja leborotvált fejét, hogy a nép jelöltje, hogy népszerű. Talán sikerül lefoglalnom az elivott hangút – morfondírozok–, és szóban sem árulja majd tovább a szavazatát, pláne nem annak, akit nem kell bemutatni, mert mindenki sejti, hogy miféle. Kényszerű virtuális előválasztás. Nincs tétje, mégis megborzongtató, mert akár így is lehetne. Máris a kisebbik rosszra szavazok – igaz, ebben már van gyakorlatom. Arra csak később gondolok, hogy a voksát nem is kértem. Pedig szóban biztosan jelölne egy húszasért, egy százasért még fel is karikázna jobb helyre. Szóval, indulhatnék, de csak továbbmegyek. A következő sarkon talán máris újabb választás vár, mert ott is ácsorog egy ötkoronás szavazó – a rekedt hangú egyik embere.