Az ünnep hordaléka

„Ős patkány terjeszt kórt miköztünk, / a meg nem gondolt gondolat, / belezabál, amit kifőztünk, / s emberből emberbe szalad” – így jellemzett bennünket, magyarokat jó háromnegyed évszázada az egyéni és közösségi sorsot is tébolyba vezető józansággal végiggondoló szocialista költő, József Attila, s néha úgy érzem, hogy ez ránk, székelyekre, a magyarság átlagánál is érvényesebb.

Mert mi lehetett a fejében azoknak a marosvásárhelyi honfitársainknak, akik március 15-én a hivatalos erdélyi ünnepségek színhelyén füttyökkel és közbekiáltásokkal próbálták megzavarni az összmagyarság – általuk ráadásul mindenki másnál is szentebbnek hirdetett – ünnepét.

Mi lehetett a fejében azoknak a sepsiszentgyörgyi rendezőknek, akik az egyébként szép és mértéktartó ünnepen úgymond megspórolták nekünk Magyarország és Románia miniszterelnökeinek ünnepi üdvözletét?

Mi lehetett a sepsiszentgyörgyi napilap vezércikkírójának és azoknak a Duna-tévének nyilatkozó székelyföldi fiataloknak a fejében, akik Erdély Magyarországgal való 1848. március 15-ei unióját, a forradalom egyik legfatálisabb, mert a korábbi nemzetiségi ellenségeskedéseket is megalapozó tévedését (a terminusokat is összezavarva) a kisbetűs európai unióval, a nemzetiségi ellenségeskedések felszámolásának legígéretesebb mozzanatával nyilvánították analógnak?

Nehéz elképzelni.

Mert a kifütyült Kovács László, akit lehet szeretni és lehet utálni, ez kinek-kinek szíve joga, egyben Magyarország, a magyar kulturális nemzet legreprezentatívabb, egységes államszervezetben egyesülő politikai közösségének, a magyar államnak a külügyminisztere, aki épp azért jött el ezen és épp ezen az ünnepen mihozzánk, hogy e gesztussal is az anyaország és a határon túli magyarok összetartozását jelképezze. Ha valaki azt feltételezné, hogy Kovács László nem őszinte (ami azért némi bizonyításra szorulna), akkor is megvolna oka az elégtételre, hiszen, lám még ő is arra kényszerül, hogy úgy tegyen, mintha hinne ebben az összetartozásban. Aki képzelt vagy valóságos ismeretekre alapozva nem szereti Kovács Lászlót mint embert vagy mint a szocialista párt elnökét, mindenképpen tisztelnie kell a külügyminisztert, aki ebben a minőségében Kertész Imrét, Csoóri Sándort, Dávid Ibolyát, Mécs Imrét, Orbán Viktort, Kuncze Gábort vagy akár Csurka Istvánt is képviseli.

Arról nem is beszélve, hogy a civilizált viselkedés szabályai még a gyűlölködőtől is azt követelnék meg, hogy a vendéget és nem csak a vendéget, egyszerűen csak a másik embert, aki épp annyi joggal tarthat igényt emberi méltóságának tiszteletben tartására, mint ahogyan azt mi magunknak oly patetikus önérzettel megköveteljük, legalább hűvös udvariassággal respektáljuk. Persze a tiltakozásnak, a vitának, a vélemények ütköztetésének is megvan a maga helye és létjogosultsága. Politikai természetű találkozókon, népgyűléseken, vitaműsorokban. A nemzeti ünnep sem egyik, sem másik. Egészséges társadalmak nemzeti ünnepein az ember ugyanúgy ünnepi véleményét, ünnepi arcát, ünnepi érzéseit ölti magára, mint ahogyan ünneplő lábbelijét, felöltőjét, kalapját.

Ahol nem ez történik, ott rettenetesen nagy baj van, de legalábbis az lehet.

Norbert Elias jellemzi így a német társadalom második világháborút megelőző elaljasodását: „Egy rendkívül magas civilizációjú nép körében a civilizált lelkiismeret mintái végzetszerűen összeomlottak.” Meggondolkodtató, hogy a romániai magyarság körében ez a jelenség egyszerre két oldalról is bekövetkezik. A Markó Béla vezette RMDSZ-elit szélsőségesei olyan alapszabályzatot varrnak szervezetük nyakába, mely hosszú évekre kizárja a kisebbségi vélemény képviseletét, a másik oldal szélsőségesei Magyarország külügyminiszterét fütyülik ki. Mi ez, ha nem a civilizált viselkedés mintáinak összeomlása?

Azt, hogy Sepsiszentgyörgy ünneplő népének nem olvassák fel a két miniszterelnök nekik címzett üzeneteit, a szemerkélő hó és a hideg sem mentheti, ez a gesztus ismét csak a civilizált viselkedés mintáinak hiányára utal.

A két unió összekeverése pedig az ítélőképesség riasztó hiányát jelzi. Az 1848-as unió az erdélyi szászok és románok ellenében mondja ki a tartomány magyar államba való beolvasztását, a szászok és a románok önrendelkezésének felfüggesztését, illetve ellehetetlenítését. Az Európai Unióba való belépés éppen ennek a – végül a románok által tökélyre vitt – „uniónak” a tragikusan, de tán mégsem végzetesen megkésett „felszámolását”, a kisebbségi önrendelkezés feltételeinek megteremtését jelenti. A két dolog összekeverése a logika elemi szabályainak az ismeretét teszi kérdésessé.

Az ünnepek (egészséges identitású társadalmakban) a közösség összetartozását megalapozó politikai értékek egyszerű, áttekinthető, és a közösség minden tagja által átélhető kinyilatkoztatásai.

Ott, ahol az ünnepi megmozdulások a félig vagy félig sem gondolt gondolatok ilyen zavaros üledékét sodorhatják magukkal, ott nem kis baj van. Ott az értelmiség és a politikai elit legelemibb feladatait sem teljesíti.

Ott a politika és a kultúra a közösség boldogítása helyett önmaga boldogításával van elfoglalva. Ez – a kultúra gyakran nélkülözni is nyomorultan nélkülöző képviselői esetében –, ha megbocsátható nem is, legalább érthető lehet, a szolid polgári egzisztenciát élvező politikusok esetében ráadásul még érthetetlen is.

A szerző bukaresti egyetemi tanár