Az őszülő kontinens

Olaszország, Franciaország és Görögország mostanában döntött úgy, hogy komolyan hozzányúl nyugdíjrendszeréhez. Bár minden kezdeményezésnek vannak erényei – és az érintett három nagy EU-tagállam kormányai, már csak kezdeményező készségükért is megérdemlik a dicséretet – egyik sem alkalmas egy gazdasági szempontból ésszerű, s egyben mind a munkaképes korosztály, mind pedig a nyugdíjasok számára jó, átfogó, új rendszer kialakítására.

Az európai politikusok félnek, és fatalisták. A tekintélyes francia lap, a Le Monde karikatúráján Jean-Pierre Raffarin francia miniszterelnököt 1995-ös elődje, Alain Juppé szelleme kísérti, akinek reformjai a tömeges utcai megmozdulások miatt ad acta kerültek, s azóta is a fiókokban porosodnak. A jelenlegi kormány nemrég meghirdetett nyugdíjrendszerbeli változtatásai miatt a francia szakszervezetek azonnal sztrájkok sorozatát helyezték kilátásba.

Hasonló hangok hallatszanak Olaszországban és Németországban is. Gerhard Schröder kancellárt a közelmúltban pártjának eddig leghűségesebb hívei is kifütyülték. Silvio Berlusconi olasz kormányfő minden felelősséget az Európai Unióra hárított, követelve, hogy az unió egy maastrichti jóléti-csomaggal álljon elő. Nem valószínű, hogy Berlusconi ezt túlzottan komolyan gondolta, biztos azonban, hogy túlságosan is jól emlékszik arra, amikor 1994-ben akkori kormányának sorsát a kormány és a szakszervezetek között a nyugdíjrendszerben történő módosítások miatt kialakult nézeteltérés pecsételte meg.

Amikor pénzről és szakszervezetekről van szó, a politikusok azonnal cselhez folyamodnak. Azt azonban még az átlagember is kezdi Európa szerte megérteni, hogy alapos átdolgozásra szorul a jelenlegi „fizess, amikor dolgozol”, azaz az újraelosztó rendszer, amelyben a jelenlegi aktív dolgozók adójából fizetik a jelenlegi nyugdíjas korosztály nyugdíját.

Egyes demográfusok szerint Európa 60 év fölötti lakosainak száma 1995. és 2025. között 50 százalékkal fog emelkedni. Évről évre kevesebb lesz az aktív dolgozó, aki a nyugdíjakat finanszírozza.

A költségvetések már most is igen szorosak. Egy csomó politikust fizetnek azért, hogy ezeket a realitásokat elmagyarázza az embereknek. Alternatívaként szóba jöhetne ugyan a kifejezetten a nyugdíjak finanszírozását célzó adóemelés, ám ez is csak a problémák elodázását jelentené.

Gerhard Schröder, német kancellár, aki politikailag a leggyengébb láncszem, a múlt hónapban a jóléti juttatások csökkentése, a munkaügyi törvények liberalizálása, és a nyugdíjrendszer problémáinak radikális megoldása mellett döntött, hogy megpróbálja megújítani a stagnáló német gazdaságot, és egyben lendítsen valamint saját népszerűségén is. A baloldali Schröder épp a legjobb helyen van ahhoz, hogy szembeszálljon a szakszervezetekkel és saját pártjával is, akik mindannyian tisztában vannak azzal, hogy ha a kancellár beváltja fenyegetését, és valóban lemond tisztéről, ők maguk is búcsút mondhatnak a hatalomnak. De vajon tényleg lemond-e?

Silvio Berlusconi a háború utáni Olaszország legnépszerűbb miniszterelnöke, az ország versenyképességének fokozását célzó gazdasági csomagterve azonban korántsem lendít a helyzetén.

A taglétszámukat tekintve egyébként nem túl erős francia szakszervezetek a változtatási szándékokkal szemben igen erős ellensúlyt képeznek. A kormányalkalmazottak, akik az aktív munkaerőnek mintegy 25 százalékát jelentik, sajátságos módon Jean-Pierre Raffarin kormányfő nyugdíjreform-tervének talán legerőteljesebb ellenzői, elsősorban a nyugdíjkorhatár emelését, és az állami, illetve a magánszektor közötti különbségek eltörlését tekintik sérelmesnek. Az állami alkalmazottak jelenleg Franciaországban 37,5 évi munkaviszony után – két és fél évvel korábban, mint a magánszektorban dolgozók – teljes nyugdíjjal vonulhatnak vissza. A tervezet lényegét tekintve azonban ez a fajta toldozás-foldozás valójában nem számít forradalminak, az újraelosztáson alapuló rendszer ugyanis érintetlen marad. A korábbi miniszterelnök Lionel Jospin megfogalmazása szerint a kormány szociális csomagtervének egyik alaptétele, hogy az újraelosztó rendszert továbbra is szent tehénként kezeli, amihez nyúlni nem szabad. A kormánynak pedig az volna a feladata, hogy mind több és több ember ösztönözzön a különböző magánpénztárakhoz való csatlakozásra.

Az európai kormányok minden körültekintésük ellenére továbbra is halogatják az elkerülhetetlent. Bátrabb, végső soron pedig jobb úton járnának, ha Chile, vagy az EU-hoz hamarosan csatlakozó közép-, és kelet-európai országok példáját követnék, fokozatosan megszüntetnék az újraelosztó rendszert, és új, magánnyugdíj pénztárakat teremtenének. A jelenlegi aktív dolgozó rétegek így finanszírozzák saját nyugdíjukat. Ez a megoldás lehetővé teszi az emberek számára, hogy maguk válasszák ki a számukra legmegfelelőbb takarékossági programot, megszabadítja a dolgozó rétegeket szüleik nyugdíjának finanszírozásától, kormányzati pénzeket szabadít fel más célokra, lendületet ad a befektetői tőkének és mozgásba hozza a gazdaság egészét. Sajnos ezt az egyszerű logikát még nagyon kevesen vallják magukénak Nyugat-Európában.