Az NDK-faktor

Egy – időközben lényegében „visszaszívott”– nyilatkozatában Schönbohm összefüggésbe hozott egy napvilágra került csecsemőgyilkosság-sorozatot a tizenöt évvel ezelőtt megszűnt Német Demokratikus Köztársaság szellemiségével. „Az NDK-ban tudatosan proletarizálták a népet” – jelentette ki. Ezekkel a szavakkal támasztotta alá mondanivalóját, hogy az NDK-rendszer, értsd: a reálisan létezett szocializmus, kommunizmus rendszere állati sorba süllyesztette a népet.

(Közben Stoiber bajor miniszterelnök politikai tudatlanságot, elmaradottságot vetett a Németország keleti régióiban élők szemére: „odaát nem olyan okos emberek élnek, mint nálunk, Bajorországban. Nem hagyjuk, hagyhatjuk, hogy Kelet-Németország döntsön egész Németország sorsáról.” A frissen elhangzott mondatok miatt már áll a bál egész Németországban.)

Jóllehet Schönbohm bocsánatot kért, miután főnöke, a CDU első számú vezetője (egy volt NDK-állampolgár), Angela Merkel (jelenleg nagy reményű kancellárjelölt) erre a leghatározottabban felszólította, különféle emberi jogi, antirasszista csoportok perbe kezdenek : nép-, nemzetellenes uszítást vetnek a kereszténydemokrata politikus szemére.

A minap felhívtam telefonon az egyik felperest, és megkérdeztem tőle: önök szerint – mert másra nem következtethet az ember – a német népet bántotta meg Schönbohm? – Az NDK népét – hangzott a válasz.

Gondoljanak bele ebbe a feleletbe!

Az ezerkilencszáznegyvenes évek végétől a nyolcvanas évek legvégéig az emberiség attól rettegett, hogy egy nap valóságos világháborúba csap át a hidegháború. Negyven éven át arról szólt a történelem, hogy egyesülhet-e vagy sem a kettészakított német nép, egyesülhet-e vagy sem a mesterségesen létrehozott két német állam. A szovjetek és az NDK vezetői nem sokat tétováztak: kitörölték az aktuális geopolitikai szótárból a szót, NÉMETORSZÁG. A kelet-német párt és állam vezére, Walter Ulbricht 1973-ban kijelentette: „Ez a fal (a berlini fal) az idők végestelen végéig ott marad, ahol van, soha nem adjuk fel a Német Demokratikus Köztársaságot.” Az NDK azóta megszűnt, a fal leomlott, Németország ismét egységes állam.

Mindennapos élményem nekem, a Berlin keleti régiójában élő tudósítónak, hogy a gyakorlatban igenis létezik az NDK. Felmérések tanúsítják, hogy a keleti németek túlnyomó többsége keletiekkel, a nyugati németek pedig nyugatiakkal házasodnak, a nyugatnémetek hetvenöt százaléka még sohasem járt az újonnan csatlakozott keleti tartományokban, a kelet-berliniek nem nagyon járnak át még vásárolni sem a másik oldalra, a két városrész lakóinak mentalitása, viselkedése, öltözködési, vásárlási szokásai között körülbelül olyan különbségeket veszek észre, mint a magyarok és az osztrákok között. De hát ez csak a felszín, amely még sokat változhat. Ám van itt egy tudományosabbnak tetsző megközelítés is. Az a bizonyos beszélgetőpartner, aki sokadmagával perli a brandenburgi belügyminisztert, történész. Drezdában él. Az NDK-s időkben ellenzékiként harcolt a rendszer abnormitásai ellen, illetőleg a fal lebontásáért, a német nemzet újraegyesítéséért.

Itt és most pedig – akárhogyan nézzük is – védelmébe veszi az NDK-t, legalábbis annak lakóit, mégpedig azon az alapon, hogy őket mint népet, nemzetet érte sérelem Schönbohm szavai által. S ugyanezt mondják azok is, akik az NDK állampolgáraiként annak idején hűségesen támogatták, kiszolgálták a rendszert. Leegyszerűsítve: egyazon hajón utazik most egykori üldöző és üldözött. Ebből következően is bebizonyosodni látszik, hogy gyakorlatilag létezik NDK-nemzettudat. (Melynek létezéséről normális ember mit sem tudott – amíg létezett az NDK. Az úgynevezett demokratikus német állam megszűnt, viszont kialakult egyfajta – nevezzük így – „retro nemzettudat”.)

Ez önmagában véve is figyelemre méltó, de úgy tetszik, hogy az NDK-s múltnak a náci múlthoz hasonlatos – jóllehet két „külön tésztáról” van szó – össztársadalmi kibeszélése még várat magára: itt nem számít önkényuralmi jelképnek a sarló és kalapács, a vörös csillag, s meg sem fordul a fejekben az, hogy a Marxról, Engelsről, Ernst Thälmannról készült óriási köztéri szobrokat és a róluk, valamint Rosa Luxemburgról, Karl Liebknechtről és néhány más mozgalmárról elnevezett sugárutakat, utcákat átkereszteljék. A nevezett klasszikus kommunisták, baloldali szocialisták bizony az NDK-nemzettudathoz kapcsolódó hősök – még ha ezt egyelőre nem szokás itt nyíltan tárgyalni, de valahol mindenki érzi a zsigereiben. Valójában ez az, amiért nem meri bántani őket sem parlament, sem hatóság, sem sajtó.

Minderről itt és most azért érdemes – legalább nekünk, kívülállóknak – beszélnünk, mert az NDK-faktornak az utóbbi tizenöt évben most először valószínűleg döntő jelentőségű szerepe lesz a közelgő országos választások eredményének alakulásában.

A keleti német választók – a felmérések szerint – most először mernek protestálni vélt kolonializáltságuk miatt, s amiatt, hogy érzéseik szerint a nyugati német elit és sokszor a köznapi ember szemében is nem többek ők, mint agymosott proletárok, lumpenek, csecsemőgyilkosok – á la Shönbohm. Tiltakozásuknak pedig – szintén a közvélemény-kutatói szondákat alapul véve – azzal adnak majd hangot, hogy tekintélyes részük egy a nyugati és általában az egész európai világban páratlanul erősnek tetsző vadonatúj Baloldali Pártra, annak olyan vezetőire fogják adni szavazatukat, akiknek Marx, Engels, Thälmann, Luxemburg, Liebknecht a hősük. Azok tehát, akik az NDK hősei voltak.

Az írás eredetileg a Magyar Hírlapban jelent meg