Az iskolának, az életnek?

Éppen hat éve jártam először Pozsonyban, felvételizni jöttem a messzi Ung-vidékről. Máig emlékszem arra, mennyire szerencsétlenül éreztem magam ebben a nagy városban, úgy éreztem, mindenki ártani akar nekem, az utcán az összes szembejövő nekem akar jönni. Éppen az utcán figyeltem fel arra, hogy a mi szeretett fővárosunkban mennyi sok magyar él, nem győztem örvendezni, ha egy magyar szófoszlányt elkaptam.

Egyetemi éveim alatt is folytatódott a lelkesedésem, kimondottan jólesett, hogy a menza szakács nénije magyarul súgta oda nekem, miért ne válasszam a káposztafőzeléket, magyarul hallgathattam meg egy jó zaftos káromkodás-áradatot a főpályaudvaron, mennyire kegyetlenül sok a munka, sőt anyanyelvemen beszélhettem az egyik ellenőrrel, amikor megbüntetett, mert elfelejtettem villamosbérletet venni. Hiába, a magyar világnyelv – gondoltam büszkén. Sajnos, nagyon hosszú ideig tartott, amíg rájöttem, hogy ez egyáltalán nem jelent nagy dicsőséget. Szakácsnőnek, takarítónak, ellenőrnek lenni nagyon szép foglalkozás, de egyetemi oktatónak, menedzsernek, értelmiséginek, szakembernek lenni sem rossz. Csodálatos módon, ahol főznek, takarítanak, lejárt villamosbérletek miatt büntetnek, ott elég gyakran hallunk magyar szót. Ahol a jövő nemzedékét oktatják, ahol igen bonyolult pénzügyi kérdéseket oldanak meg, ahol a világ összefüggéseire próbálnak rávilágítani, ott nem nagyon. Ez nagyon zavar.

Még diákként voltam az Egyesült Államokban. Senkit sem érdekelt, hol van az a Szlovákia, senkit sem érdekelt, mi történt 1920-ban a nemzetünkkel, senkit sem érdekelt, hogy milyen egyetemre járok. Az viszont kimondottan jólesett, hogy reggel héttől másnap hajnali fél háromig tartó gürizés után felvitték a fizetésemet.

Újságíróként elutaztam Koppenhágába, a külvárosban eltévedtem, még most is a Bellahojvej környékén bolyonganék, ha nem tudnék angolul útbaigazítást kérni. Elrepültem Frankfurtba, összesen tíz percem volt, hogy elérjem a csatlakozást, idegesen, fáradtan, egy egész estét betöltő keresgélést nyújtó repülőtéren valószínűleg lekéstem volna a gépet, ha nem értek pár tucat kifejezést németül.

Összesen talán két nyelvet bírok tökéletesen, a többi hármat hol gagyogom, hol selypítem, esetleg hadarom, de az épp elég, hogy el ne adjanak.

Az viszont már dühít, amikor a tizennégy éves húgom felhív, hogy megkérdezze tőlem az angol grammatika alapszabályait.Egyelőre még bele sem merek gondolni, mi lesz vele, meg Jancsikával, meg Déneskével meg Annabellával, meg néhány ezer kis társukkal, ha néhány éven belül lehetőségük nyílik például valamelyik berlini vagy londoni egyetemen tanulni.

Tudom, kétnyelvű bizonyítványt mutathatnak majd a felvételinél. Nyelvtudás nélkül azonban nem mennek sokra. Kányádi Sándor is megmondta (1996-ban Nagykaposon), hogy nem a bizonyítvány a fontos, hanem a minőségi iskola.