Az igazán kemény dió Szibéria

Véget értek a szentpétervári szép napok, amikor Vlagyimir Putyin szülővárosában 45 állam- és kormányfőt köszönthetett, és a tévékamerák előtt bizonyíthatta: semmivel sem kevesebb a reputációja Európa, az Európai Unió, illetve a NATO vezetői, és mindenekelőtt Schröder kancellár, illetve Bush elnök előtt, mint amilyen tekintélyt annak idején Mihail Gorbacsov élvezett. (Persze, az igen befolyásos Moszkovszkije novosztyi, amely egyébként Putyint szokta támogatni, arról ír, hogy a külföldi vendégek ellátásában nem volt semmilyen hiba, viszont az ünnepi tengerészeti parádéra kicsábított háromszázezer pétervári lakosnak elfelejtettek nyilvános vécéket felállítani, ezért a Néva partja percek alatt egy tanganyikai falu klozetjára emlékeztetett.) Gorbacsov abba bukott bele, hogy állandóan az állam nagyhatalmi szerepét igyekezett óvni a diplomácia eszközeivel, alattvalói pedig vodkát szerettek volna inni, amelyet ő viszont betiltott. Arról már nem is beszélve – és egyáltalán nem megfeledkezve Gorbacsov felmérhetetlenül nagy történelmi érdemeiről –, hogy Mihail Szergejevics mindmáig ama tévhit rabja, hogy a demokráciát csak akarni kell, és azonnal meg is valósulhat, hogy – ellentétben a Marxtól eredeztethető elmélettel – a forradalmat, a társadalmi viszonyok gyökeres megváltoztatását „felülről” lehet kezdeményezni. Nem lehetett. Gorbacsov népszerű volt külföldön, nagyon népszerű, én is vettem Bécsben egy „Gorbi” feliratú kitűzőt annak idején, meg tetszett is, hogy amolyan szocdem rokonszenvei vannak, de a nép enni akart, s közben Litvániában lövetett az önállóságot követelő népre, Karabah szinte megoldhatatlan örmény–azerbajdzsán véres ellentétével nem tudott mit kezdeni, a csecsen kérdést adminisztratív, hogy ne írjam rendőri ügyként kezelte. Putyin – úgy tetszik – belesétált ugyanebbe a zsákutcába. Maradjunk csak a csecsen kérdésnél: alkotmányt dolgoztat ki, népszavazás lesz, minden bürokratikus intézkedés mintha megfelelne a demokratikus szabályoknak. Ezeknek az intézkedéseknek azonban egyetlen céljuk van: a nyugati világot – a terrorizmus világveszélye okán – a csecsenek izgatják a legjobban, tehát Putyin gesztusokat tesz.

Putyin igazi gondja azonban már régen nem az, hogy mi lesz a csecsenekkel, vagy milyen a pravoszláv egyház szerepe a mai oroszok életében, noha maga is vaskos gyertyákkal látogatja a székesegyházakat és el nem mulasztana egyetlen találkozót sem II. Alekszij patriarchával (világi nevén Rüdiger úrral, aki egyenes leszármazottja annak a Rüdiger cári tábornoknak, aki előtt Görgey Artúr 1849 augusztusában kapitulált). Még az sem érdekelte, hogy a Téli Palota kapujára a mostani jubileum előtt visszaszerelték azokat a kétfejű sasokat, a cári címert, amelyet 1917-ben szereltek le onnan.

Putyin igazi gondja az, hogy mi lesz északon. Mi lesz Szibériában? Azokon a vidékeken, ahol az év háromszáz napjában nulla fok alá zuhan hőmérő higanyszála, ahol a lakosság legnagyobb része az egykori, Sztálin által odadeportált rabok leszármazottja és ahol az átlagéletkor tíz évvel alacsonyabb, mint az európai Oroszország területén. (A félreértések elkerülése végett azt is tudni kell, hogy az orosz férfi lakosság átlagos életkora az európai területeken sem éri el a hatvan évet. És ki kell egészíteni ezt az információt azzal, hogy a férfiak korai elhalálozása az esetek hatvan százalékában, részeg állapotban elkövetett gyilkosság következménye.) Mi, közép-kelet-európaiak, akiknek szintén vannak tapasztalataik a sztálini diktatúráról, azért erről a rettenetről többnyire Lengyel József, Alekszandr Szolzsenyicin, Varlaam Salamov, Jurij Dombrovszkij megrendítő alkotásaiból tudtunk. Vorkuta, Magadan, Norilszk – ezek a városok és ezek a területek a veszélyeztetett országrészek. És innen származik – a nyersanyag-kitermelés okán, aranyról, földgázról, kőolajról van szó! – az oroszországi nemzeti jövedelem egyötöde, az orosz export hatvan százaléka!

Putyin állama, természetesen, nem nélkülözheti ezeket a jövedelmeket. Különös tekintettel arra, hogy éppen ezekre alapozzák azokat a terveket, amelyek szerint, amennyiben az elkövetkező években folyamatosan lehetne számítani a nemzeti jövedelem 2,5 százalékos növekedésére, akkor az Orosz Föderáció huszonöt esztendő múlva elérheti Portugália mai színvonalát. Ugyanakkor Putyin már nem alkalmazhatja Sztálin módszereit: nem szállíthat rabszolgákat Északra, tízmilliós nagyságrendben. Putyin nem alkalmazhatja Hruscsov módszerét sem, aki megpróbálta a forradalmi lelkesedés maradványait (a fiatalok toborzása) egyesíteni az úgynevezett „északi pótlék” kapitalista ízű csábításával, ami azt jelentette, hogy a Moszkvában végzett fiatal mérnök, ha négy-öt évet ledolgozott ezeken a vidékeken, akkor nyugodtan vehetett magának egy jó lakást a fővárosban, mivel a pótlék a rendes szovjet bér sokszorosa volt. A privatizált olaj- és aranykitermelő vállalatok azonban nem fizetnek semmilyen pótlékot. Kihasználják azt a szörnyű körülményt, hogy annak az északi területeken élő orosz lakosságnak, illetve döntő többségének egyáltalán nincsen lehetősége arra, hogy szülei eredeti lakhelyére visszaköltözzön és újra valamelyest emberi körülmények között éljen. Pillanatnyilag 600 ezer ember vár arra, hogy az északi területekről visszatérhessen családja eredeti lakhelyére. Ennek az óriási lélekszámnak csak a töredéke rendelkezik olyan anyagi háttérrel, ami lehetővé tenné számára álmai beteljesedését.

Szibéria, Észak – nagyon messze van. Az orosz sajtó, mármint az a része, amelyik veszi magának a bátorságot, hogy az elnököt bírálja, éppen arra mutat rá, hogy a csecsenek problémái ugyan rendkívül fontosak minden szempontból, de a szibériai Észak gondjai egész Oroszország gazdásági és emberi tartalékai szempontjából összehasonlíthatatlanul nagyobb jelentőséggel bírnak. Csak hát messze vannak azok az északi oroszok. Sztálin erőszakkal telepítette be az Északot. A legszerényebb számítások szerint is ez az akció húsz millió ember életébe került. Most a megmaradottak életéről lenne szó. Putyinnak vagy arra kellene pénzt szereznie, hogy emberileg elviselhetővé, következésképpen gazdaságilag hasznossá tegye ezeket az északi területeket, vagy pedig hagyja a sorsára ezt a világot. Csak ebben az esetben az a megkerülhetetlen kérdés: miből él majd meg Oroszország?

És, persze, a csecsen problémát is meg kellene oldani. De nem olyan Patyomkin-módszerekkel, mint amilyen a szentpétervári ünnepségsorozat volt. Ha Bush vécére tud menni, de az egyszerű „pityeri” nem – az öreg hiba. Sokan belebuktak ebbe.