Az idő oszlassa el kételyeiket

Mandátuma négy évre szól, s munkájáért Szerbia–Montenegró parlamentjének tartozik felelőséggel. Ki is Szvetozar Marovics voltaképpen? Montenegrói káder, egykoron kommunista ifjúsági vezető volt, később szocialista lett, majd a Milo Djukanovics vezette montenegrói politikai erőnek, a Szocialisták Demokratikus Pártjának alelnöke lett. Milo Djukanovics fegyvertársának is nevezhetnénk. Egyszer volt elnökjelölt, 1992-ben a Jugoszlávia elnöki tisztségének megszerzéséért szervezett választáson indult, de aztán visszavonta jelölését. Akkor egy megegyezés szerint Dobrica Csosics írót választották meg a Milosevics-féle államalakulat elnökévé. Marovics abban az időben sem maradt tisztség nélkül, háromszor egymás után választották meg a montenegrói parlament elnö-kévé. Modern felfogású, jogot végzett, jól képzett politikus, aki kiemelkedő publicista, művelő-dési dolgozó is volt, együttműködött több újsággal, gyakran tárcái jelentek meg. Beszél angolul, oroszul és olaszul. Az alkotmányos alapokmány értelmében nemcsak Szerbia–Montenegró elnökévé vált, hanem a hamarosan megalakuló minisztertanács elnöke is ő lesz. Ez a testület fogja betölteni a kormány szerepét, ugyanis az új államközösségnek nem lesz kabinetje, hanem négy tárcából összetevődő minisztertanácsa. Egyébként Marovics megválasztásakor Szerbia–Montenegró képviselőházában 112 képviselő ült, közülük 46 szerbiai és 19 montenegrói honatya voksolt amellett, hogy Marovics legyen az ország elnöke, ellene 34 szerbiai és 13 montenegrói képviselő voksolt.

Marovics megválasztásával eldőlt egy nagy dilemma, elnököt kapott az új államalakulat, ami nem ment túl egyszerűen, hiszen a képviselőházban több napon át vitatkoztak erről. Az alkotmányos alapokmányban jó előre lefektették azt, hogy az első négy évre megválasztott elnöknek a montenegrói tagköztársaságból kell kikerülnie, majd a következő elnöki mandátum lehet szerbiaié. Ez mindenki által közismert volt, mégis az elnökválasztáskor a szerb képviselők között többen kifogásolták azt, hogy miért montenegrói lesz az első elnök.

Gyakorlatilag már minden akadály elhárult az útból, Szerbia és Montenegró államközössége működhet, hiszen még mielőtt az elnököt megválasztották volna, megalakult a parlament, s annak is tudott elnököt választani a tisztelt Ház. Ő az ismert demokrata politikus, Dragoljub Micsunovics lett, aki Szerbiát képviseli, úgyhogy ilyen szempontból megvan az egyensúly az ország vezetésében.

Mielőtt a parlament Szvetozar Marovicsot megválasztotta volna elnökké, a régi szövetségi elnök, Vojiszlav Kostunica leköszönt. Felszólította a képviselőket, tegyenek meg mindent azért, hogy az államközösség mindenekelőtt a polgárok hasznára működjön. Szerinte Szerbia és Montenegró államprojektumának sikeressége attól függ, hogy lesz-e elég erő és bölcsesség a politikusokban, az ország vezetésében, hogy a jelenlegi határokat ne változtassák meg, és ne veszítsék el a terület egy részét. Természetesen első-sorban Koszovó–Metohijára gondolt, előrevetítve azt, hogy ez a legfőbb terület, amelyet veszély fenyeget. E figyelmeztetés után azért útravalónak elmondta azt is, hogy az államközösség sikerességétől függ az, hogy milyen gyorsan és mennyire zökkenő-mentesen tud az ország bekapcsolódni az európai folyamatokba. Felhívta a figyelmet, hogy az Európai Unióhoz való csatlakozás nemzeti és államérdek, ezért azt kívánta Szerbia–Montenegró parlamentje képviselőinek, hogy az ország valamennyi polgára javára dolgozzanak. Azoknak, akik nem hisznek az új államközösség célszerűségében, azt kívánta, hogy az idő oszlassa el kételyeiket.

Nos, ez volt Kostunica útravalója, amely után csöndesen, nagyon csöndesen megalakult Szerbia és Montenegró államközössége, senki se lelkesedett túlságosan, senki sem érezte a pillanatot történelminek, legfeljebb egy csöppnyi elégedettség tölthette el valamennyiüket afölött, hogy végre Szerbiának is sikerült vérontás és rombolás nélkül valamit létrehoznia. Mert ennek az államféleségnek a létrehozása végérvényesen a történelmi múltba utalja mindazokat az elképzeléseket, amelyek évtizedeken át a délszláv népek közösségét, együvé tartozását, esetenként azonosságát hirdették. Most Micsunovics és Marovics feladata lesz, hogy kikísérjék a semmibe a régi eszmét, a régi délszláv állam minden népének oly sok szenvedést juttató pánszlávizmust.

Talán ez a csendes átalakulás még más irányt is vehet, elsősorban azért, mert akadnak szép számmal külföldön olyan erők, amelyek még mindig valamiféle közösségben vélik megtalálni a reménytelenül összegabalyodott balkáni etnikai feszültségek rendezésének lehetőségét. De ez már olyan kombináció, amelynek megvalósításához nemcsak külföldi akarat és ész szükségeltetik, hanem honi bölcsesség és józanság is. Márpedig ez a két erény igen nagy hiánycikk a mi világunkban, és a rendelkezésünkre álló három-négy év alig lesz elegendő a régi, indulatokból és gyűlölködésekből táplálkozó homo politicus átneveléséhez. Aminek azért most mégis örülni kell, az valóban csak annyi, hogy a legeslegújabb szakítás során az olykor marakodásba átütő vita alatt senki sem nyúlt fegyverhez és aránylag nyugodt körülmények között létrejöhetett Szerbia és Montenegró államközössége és vezetése. Már csak egy dolog maradt hátra, a minisztertanács megválasztása.