Az év pancsere

Egyedül és önerőből képes volt tönkretenni saját pártját, hiszen nem pattantak ki botrányok az SDKÚ korábbi viselt dolgaival kapcsolatban. Frešo esetében alighanem semmi másról, mint puszta önzőségről van szó.

Friss bejelentése szerint akkor hajlandó lemondani a pártelnökségről, ha az SDKÚ a következő, 2016-os választáson nem jut be a parlamentbe. Eső után köpönyeg, mondhatnánk, hiszen a szebb napokat látott párt egyenesen a szakadék felé tart, elnöke pedig semmi áron nem hajlandó letérni erről az útról.

Ha egy külső erő, esetleg a konkurencia szeretné kicsinálni a jobbközép pártok egykori zászlóshajóját, valószínűleg ezt a módszert választaná. Végy egy pártelnököt, adj neki egy másik tisztséget is, mondjuk legyen megyefőnök, majd biztosítsd be, hogy a párttagság ne tudja leváltani. Ha eléggé inkompetens az illető, előbb-utóbb elüldöz maga mellől minden értelmes embert, és a párt lassan szétesik.

Az SDKÚ-nak nagyon sokat köszönhet Szlovákia, az ország nem jutott volna el oda, ahol most van, ha nincs Mikuláš Dzurinda és Ivan Mikloš. Ám ez a párt már rég nem az a párt. Minden, szó szerint minden jelentős politikusa elhagyta, a parlamentben összesen két képviselője maradt, az egyik maga a pártelnök, a másik Ľudovít Kaník, nála maradt a pártkassza kulcsa, így ketten még egy ideig elüldögélnek a nagy semmin. Annak ellenére, hogy az SDKÚ egy stabil ideológiával rendelkező, európai típusú jobbközép párt kívánt lenni, valójában nem tudott túllépni első elnöke, Mikuláš Dzurinda árnyékán. Érdekes, hogy a jobboldali térfélen egyetlen stabil ideológiájú párt, a KDH bírja lassan huszonöt éve, rajta kívül gyakorlatilag folyamatosan változik az összetétel. Nincs konszolidáció, mondanánk szaknyelven. Ennek pontos okait tudományos alapon hiába keresnénk, mert azok az elméletek, amelyeket a kilencvenes évek végén alkottak a politológusok a szlovák pártokról, már rég nem érvényesek.

Amikor a 2012-es parlamenti bukta után Dzurinda bejelentette, hogy nem indul a pártelnöki funkcióért, még lett volna némi remény, ha az esélyesebbnek tartott Lucia Žitňanskát választják meg a küldöttek pártelnöknek. Ehelyett, máig érthetetlen okokból, Pavol Frešo lett a befutó, és elkezdődött a lejtmenet. Ahova mostanra jutott a párt, az egyfajta figyelmeztetés a többieknek is. Nem szabad egyetlen vezetőt túlságosan bebetonozni a pozíciójába, mert előbb-utóbb mindenki megzakkan egy kicsit a hatalomtól. A hatalom ritkán teszi bölcsebbé az embert, ezt tökéletesen igazolja Frešo példája is. Kérdés, hogy a többiekben van-e annyi bölcsesség, hogy tanuljanak ebből.