Az Erdélyi Hercegnő legendája

Tanácstalanságunkat látva kivágta, hogy egy Dufy – majd hozzátette, hogy mégsem. De így is értékes, mert hogy Elmyr de Hory festette, egy honfitársunk! Nem létezik, mondtam, ez nem magyar név! Pedig a viselője az volt, felelte, és belekezdett egy különös történetbe a XX. század egyik legkiválóbb képhamisítójáról.

Elmyr de Hory – így valóban idegenül hangzik. Ám ha az életében használt többi nevét, Baron Elmyr de Horyt, Elmer Hoffmannt, Elemer alias Hofmant, Baron Raynalt, Graf von Herzogot, Baron von Booughadyt, Elmyr Laszlót, Joseph Durayt vagy Dory-Boutint, Cassou Robertet, netán Louis Curielt említjük a számtalan közül, már közelebb kerülünk a valósághoz. A történet egy 1906. április 14-én Budapesten született zseniális képhamisító, Hoffmann Elemér nem mindennapi életútjáról szól.

Bárósága aligha tény, az viszont igaznak tetszik, hogy amikor a háború után az Ötödik sugárúton egy elegáns New York-i galéria előtt sétált el, amely épp egy Matisse-kiállítást szervezett, vagyonát vesztett magyar arisztokratacsalád sarjaként kopogtatott be, s az iránt érdeklődött, megvennének-e néhány, a családi vagyonból megmaradt rajzot a francia mestertől. Amikor a galériás boldogan igent mondott, hazament, és elkészítette a „Matisse-műveket”, majd elvitte és eladta neki őket.

Elmyr – maradjunk a leggyakrabban használt nevénél – apja, Hoffmann Adolf, ha báró és a nemzetközi források szerinti földbirtokos nem is, a budapesti zsidó hitközség dokumentumai szerint jómódú kézműáru-kereskedő valóban volt. A szülők már korán fölfedezték fiuk rajztehetségét, és 16 éves korában művészeti iskolába íratták, ahonnan két évvel később Münchenbe került, hogy a következő állomás a párizsi Académie de la Grande Chaumiére, Ferdinand Léger híres mesterképzője legyen. A fiatalember személyes kapcsolatba került az akkoriban aranykorát élő város olyan művészeivel, mint Picasso, Matisse, Kess van Dongen vagy Vlaminick, de ismerősei közé tartozott Gertrude Stein, Ernest Hemingway, Peggy Guggenheim, Paul Valery vagy James Joyce is. Talán csak az igazi művészi tehetség hiányzott belőle. És bár festőként nem jutott előre, a Montparnasse színes, kavargó világában mégis egészen jól eléldegélt.

Eközben kitört a háború, Elmyr visszatért (vagy visszatérni kényszerült?) Budapestre. Itt érte meg a háború végét. Egyes források szerint raboskodott Erdélyben, sőt megszökött egy berlini táborból is – ezek azonban inkább a személyét övező legendák közé sorolhatók.

Ellenben az bizonyos, hogy 1945 vége már ismét Párizsban érte, és állítólag ott ébredt rá hamisítói képességére, amikor is 1946-ban a műtermében meglátogatta egy barátnője, Lady Malcolm Campbell.

Az előkelő hölgy észrevett egy falhoz támasztott vásznat, s a keretezetlen és szignálatlan leányfejben egy Picasso-rajzot ismert föl. – Honnan veszed, hogy az egy Picasso? – kérdezte Elmyr. – Értek hozzá – válaszolta a vendég, és megkérdezte, hogy eladná-e neki. Miért ne, gondolta Elmyr, és a kép gazdát cserélt.

Három hónappal később ismét találkoztak, és akkor Lady Campbell meggyónta, hogy időközben pénzzavarba kerülvén a rajzot eladta egy londoni műkereskedőnek. Innen már egyenes út vezetett az Amerikába kivándorló (és ott egy három hónapos vízummal illegálisan 12 évet töltő) Elmyr New York-i sztorijáig – legalábbis, ahogy az 1975-ben Clifford Irving tollából megjelent Fake (Hamisítvány) című életrajzi könyvből megtudható.

Ha ugyan mindaz valóság, ami a könyvben szerepel... Csakhogy épp itt a bökkenő. Ugyanis maga a szerző sem teljesen mentes a hamisítás bűnétől. Négy évvel korábban ugyanis 750 ezer dollárt vett fel előre egy Howard Hughesról készülő életrajzi könyv megírására, ám később kiderült, hogy az excentrikus, szobája magányából ki sem mozduló multimilliárdossal semmiféle interjút nem készített, sőt az ezeket igazoló dokumentumokat valószínűleg Elmyr hamisította. Clifford Irvinget és az összeget Svájcba menekítő feleségét elítélték ugyan, az Elmyrről készült könyv mégis nagy sikert aratott, és még ugyanabban az évben Orson Welles is dokumentumfilmet készít a hamisítóról F for Fake címmel. (Magyarországon sem a könyv, sem a film nem került forgalomba.)

Akkor azonban – 1959 óta – Elmyr már Ibizán élt. Szinte sorozatban gyártotta a Picasso-, Matisse- és Modigliani-hamisítványokat, amelyeket fiúszeretője, Julian és egy nemzetközi szélhámos, a hamisítónak otthont adó Villa La Falaise tulajdonosa, Ferdinand Legros értékesített. Több mint ezer képének java része amerikai magángyűjteményekben és múzeumokban landolt. Nemcsak a műkereskedőket tévesztette meg, hanem magukat a művészeket is. Köztudott volt, hogy Picasso a későbbi időszakaiban mindig ellátta kézjegyével saját műveit. Egy ízben a mester egy barcelonai műkereskedésbe látogatott, ahol a galériás rákérdezett egy ott lévő, Picassónak tulajdonított, szignálatlan képre, mire a művész ráfirkantotta az aláírását. Azt a festményt Elmyr készítette, aki abban az időben már használt hamis neveket képein, a vászon hátsó oldalára azonban ceruzával, alig láthatóan aláírta a sajátját.

Talán ez is az oka, hogy miközben a Franciaországból, az NSZK-ból, Olaszországból, Svájcból, Nagy-Britanniából, Mexikóból, az Egyesült Államokból és Kanadából egyaránt kiutasított Elmyr nem éppen kurta bűnlajstromán ott szerepel a fedezetlen csekkek kitöltése, a szélhámosság, a hamis névhasználat, a lopás, az orgazdaság, a sikkasztás és a jogtalan címhasználat, nincs rajta a képhamisítás.

De hát Elmyr a képhamisítóknak nem ahhoz a fajtájához tartozott, aki egyszerűen lemásolt egy eredeti művet. Ő egy színész képességeivel szinte belebújt egy-egy festő „szerepébe”, felvette annak stílusát, belehelyezkedett, és egy új eredetit alkotott.

– Matisse-nak kicsit tétova ecsetvonásai voltak, az enyém sokkal határozottabb, így hát meg kellett tanulnom tétovázni – mondta egyszer.

Nem csoda, hogy a virtuóz festőkaméleonnak a legtekintélyesebb műkereskedők és múzeumok is bedőltek, aminthogy az sem, hogy ma sem szívesen ismernék be tévedésüket. A feltevések szerint a modern múzeumok képeinek két százalékát Elmyr készíthette, de a posztimpresszionista festőknek tanúsított műveknek a negyede, sőt egyesek szerint akár a fele is a budapesti születésű hamisító keze nyomát viseli magán.

Csak egy texasi olajmilliárdos nem félt a blamázstól: a hamisító és segítői (egyesek szerint könyörtelen kizsákmányolói) nyakára küldte az igazságszolgáltatást. Hosszadalmas perek következtek, Elmyr több spanyol börtönt is megjárt, majd 1976 végén máig tisztázatlan körülmények között a mallorcai fogházban életét vesztette.

Van, aki szerint az Amerikának történő kiadatástól való félelmében öngyilkos lett. Ibizán azonban máig úgy hiszik, hogy az „Erdélyi Hercegnőt” – Roger Peyrefitte nevezte így 1976-ban írt regényében a külsejére pedánsan ügyelő, haját naponta festető Elmyrt – meggyilkolták.

Rejtélyek, legendák, homályos talányok. Ezek maradtak Elmyr után, no és a művei. Amelyeket készítésük közben talán ha három ember láthatott, hiszen még Orson Welles sem forgathatott a villa műteremként szolgáló titkos szobájában. S amelyek igazi eredetét nyilvánvalóan vajmi kevesen hajlandók beismerni, még akkor is, ha ezek képenként mára akár húszezer dollárt is érnek, sőt egyes becslések szerint teljes életművének értéke több mint százmillió dollár.

Ismerősöm cégének egyik alkalmazottja Ibizán ismerkedett meg még a nyolcvanas évek elején Clifford Irving feleségével, Edith Sommerrel, akinek a tulajdonában volt pár Elmyr-kép. Ehhez sikerült Amerikából és Párizsból néhány továbbit felhajtani, s a mintegy három tucat műből 1987-ben egy azóta is egyedülálló tárlatot rendezni. A nagy siker jó néhány kritikust is odacsalt, s barátom meséli, a Stern magazin műítészei a Picasso-utánzatok dicsérete mellé odaszúrták: – Azért látható, hogy hamisítványokról van szó. Mire a galériatulajdonos megjegyezte: – Igaz, de két eredeti is lóg közöttük. – A két német csendben eloldalgott.

A kiállítás sajtószervezését barátom cége végezte, s a lakás büszkesége a honorárium egy részének fejében került a tulajdonába, bár jó néhány ezer svájci frankot még így is rá kellett fizetnie. Mint mondja, busásan megérte.