Az emberi méltóság alapja

Ilyesféle gyanút ébreszt a műsorszerkesztők ugyancsak furcsa, ha képtelenségében nem kifejezetten megmosolyogtató óvatossága. A kezdő képsorokat megelőzően ugyanis megjelent a nyomatékosító figyelmeztetés: a film 16 éven aluliaknak nem ajánlatos. A forgalmazókat talán az tette elővigyázatossá, hogy az eredeti, 1937-ben született, klasszikusnak számító regény nyelvezete és erőszakos tartalma miatt az Egyesült Államokban a szülők és a pedagógusok nyomására tiltott listán szerepel. Mindez azonban aligha árt a mű világsikerének. A Nobel-díjas író regényét milliók olvassák, a belőle készült színpadi feldolgozások virágkorukat élik, és számtalan filmrevitel után a több mint tíz évvel ezelőtti filmadaptációt a kritika „legendás regényből készült legendás filmalkotásként” aposztrofálta.

A maradandó élményt nyújtó filmdráma egyik, alighanem fő erénye, hogy a rendezői érzékenységnek és a színészi alakításoknak sikerült kiküszöbölniük a regény realizmusába belevetülő naturalizmus nyersességeit. Cselekmény, párbeszéd és a tekintetekben, a mimikában kifejezésre jutó lelki rezdülések magával ragadó összhangja szinte az ábrázolás eszköztelenségének a hitelességével hat. S persze a rendezés messzemenően él a filmbeli megjelenítés gazdag eszköztárával. A kaliforniai napfényes táj idilli megelevenedésére a kezdetektől fogva árnyakat vet az indító képsorok alkonyati homályában felüvöltő prérifarkas vészjósló dühe. A szimbólumok szerepe ugyanakkor nem terjed ki a történeti keretek mesterkélt átlépésére, netalán erőltetett párhuzamok alkalmazására. Rendezés és színészi megformálás egyaránt a harmincas évek nagy gazdasági válságának Amerikáját idézi. Még az öltözék korhűségére is ugyancsak ügyelve eleveníti meg azt a világot, amikor nincstelenek milliói vándoroltak farmról farmra, hogy idénymunkát szerezve annyi keresethez jussanak, amelyből éppen csak a túlélésre tellett. A film az író hitvallásához igazodik, aki 1950-ben az irodalmat úgy jellemezte, hogy az olyan, mint az anya, akitől tanácsot kérhetünk. Vagyis a mű önmagával azonos mivoltában talál utat az emberi lélekhez.

Mégis, a mai néző joggal érezheti, hogy az eredendő művészi élményben ott vibrál a mához, a napjainkhoz szóló üzenet áramköre is. A két idénymunkás, George és Lennie különös kapcsolatában a társtalanság és elmagányosodás falának áttörésére irányuló kísérlet tragédiájával vált ki katartikus hatást. A fürge észjárású George és az együgyű, önálló gondolkodásra és cselekvésre képtelen Lennie furcsa egymásrautaltságában emberi segítőkészség és felemelkedési vágy együvé tartozásának az ösztönös megérzése jut kifejezésre. Mindez abnormálisnak tűnik abban a közegben, ahol a farmer fiának erőszakossága, a kiszolgáltatottság, a közöny és a másság iránti előítélet határolja be az emberi létet.

A film a mai nézőt ugyancsak erkölcsi dilemma elé állíthatja. Megbocsátást nyerhet-e a gyilkosság, még ha emberi elesettség és tehetetlenség vagy a szenvedés enyhítésének szándéka idézi is azt elő? A rendezés épp a drámai kulcsjelenetekben kerülte el rendkívül kultiváltan a külső hatáselemek igénybevételét, amikor a bivalyerős Lennie, aki nincs tudatában saját erejének, melegségre vágyva agyonsimogatja az állatokat, félreérti a főnökfi kikapós feleségének kacérkodását, s zavarában és ijedségében megfojtja a nőt. De éppígy lelkiismeret-vizsgálatra késztethet az is, ahogy George maga végez szerencsétlen barátjával, hogy megmentse őt a lincselés gyötrelmeitől.

Az igazi katartikus áthallás azonban alighanem a műnek a humanizmus egyetemességéért, a felemelkedés mindenkit megillető lehetőségéért kiáltó eredendő szemléletében rejlik. A filmben, a magyar szinkronszövegbe is átmentődve megrázó erővel él a két vándorló képzeletében munkáló csillapíthatatlan, de megvalósíthatatlan vágy, hogy egy kis farmhoz, házikóhoz jutva együtt – ahol Lennie majd nyulakat is tenyészthet – a maguk gazdái lehessenek. A tulajdonlás lehetőségének megszerzése, ahogy ezt Bibó István is felismerte, az alapja az ipari-kereskedelmi tőke mindent maga alá gyűrni akaró hatalmának.

John Malkovich és Gary Sinise filmje öntörvényű élményforrás. A szlovákiai magyar nézők idősebb generációi számára azonban önkéntelenül is asszociációkat teremt a kisebbségi lét kiteljesedésének immár történeti távlatba kerülő folyamatával. A regényből készült darabot ugyanis a Komáromi Magyar Területi Színház 1964-ben állította színpadra, s a pozsonyi Hviezdoslav Színházban is bemutatta. A szlovákiai magyar reagálás az előadást úgy értékelte, hogy a komáromi, akkor már fennállásának 12. évébe lépő társulat túljutott a műkedvelői indíttatás legérzékenyebb tehertételein, s rátért az igényes színpadi produkciók vállalhatóságának útjára. Az előadásról megjelent mindhárom kritikában, talán még verbálisan is, egybecsengően hangsúlyt kapott a kedvező fogadtatás. Mindhárman azonban – Egri Viktor az Irodalmi Szemlében, Koncsol László a Hétben, Gály Iván az Új Szóban – szembe találták magukat azzal a problémával, hogy az elismeréssel és bátorítással együtt rámutassanak a szerepformálás egyenetlenségeire is. A legélesebben Egri Viktor fogalmazott, aki miközben Pavol Rimský vendégrendező munkáját megbecsülést érdemlőnek nevezte, a fogyatékosságokat is igyekezett jórészt a rovására írni. Ugyanakkor elismeréssel adózott a győri színház főrendezőjétől, Lendvay Ferenctől kapott többéves rendezői és nevelői segítségnek, aminek oroszlánrésze volt a színészek ösztönös játékstílusának csiszolásában.

Gály Iván a lélektani elemek kiemelését méltatva némileg kifogásolta a steinbecki társadalmi háttér elmosódását, de egyértelműen elhatárolta magát valamiféle szájbarágós társadalomkritika számonkérésétől. A hatvanas években bekövetkezett társadalmi-politikai liberalizálódás jeleinek hatása méginkább tetten érhető Koncsol László kritikájában, amely a darabválasztást és a bemutatót egyfajta, a modern nyugati irodalom felé forduló szlovákiai magyar kisebbségi ablaknyitásként értelmezte. ĺrásában felvette: talán megérett az idő arra, hogy „alakulhatna még egy színház, valahol keletebbre”. Koncsol a szerep, a funkció viszonylagos megosztására gondolt: a kísérletezés és a kitaposott ösvények egymást kiegészítő lehetőségeinek kihasználására. Igaz, a kassai Thália Színház 1968 utáni létrejöttével e szimbiózis nem egészen így alakult, de a hazai színházkultúra számára mindenképpen hozadékot jelentett olyan nehéz helyzetben, amikor a Beke Sándor vezetésével létrejött kassai színház önállóságát épp a kisebbségi berkekből jövő támadások fenyegették. Azóta viszont már alighanem elfelejtődött, hogy az alattomos fondorlatok közepette annak idején az Ung-vidéki és a bodrogközi jól menő szövetkezetek adtak pénzt a kassai színészlakások megvásárlására. Mára épp az egykori, lezüllesztett szövetkezetek tagjainak családjaiban, még ha lenne is igény, kevés helyen jut pénz színházlátogatásra. Ősi parasztcsaládok sarjai kerültek hasonló helyzetbe, mint George és Lennie tengődő társaikkal. Talán épp ők érezhetnek ki leginkább önlétükbe hatoló eleven üzenetet itt, Közép-Európában az amerikai filmdrámából: a becsületes munkával szerzett vagyon iránti természetes igényt és kiolthatatlan vágyat a társadalmi ellenőrzés alól kicsúszott privatizációs üzelmekkel és harácsolással szemben.

A szerző történész