Az elmaradt katarzis

Az idő néha furcsa tréfákat űz velünk. Leszúrja jelzőkaróit egy-egy emlék közepébe, majd továbbáll, mint csapongó gavallér. Aztán felvillan az emlék, jelenné válik a félmúlt. Kikacag bennünket az idő. Mi pedig keressük helyünket az évekkel rovátkolt folyosón, s nem tudjuk, merre van előre. Ilyenkor kiönt az időfolyam, s a másodpercek partjára veti a lejárt emlékeket. Ha vadul hömpölyög, föltorlódik, s úgy érezzük, a múlttal szennyezett áradat visszafelé folyik. Magával hozza letűnt idők panoptikumát. Bűzlik a csatornák szennyvizéből feltámadt félmúlt, az ördögnek eladott húsz esztendő, a saját farkába harapott rendszerváltozás.

Csak egy pangó tangó, énekelte Cseh Tamás 1988-ban. Táncparkettjére rávetül az egész huszadik század: Kun Béla bodor pipafüstben és a Rádió még eldöntetlen ostroma. Pedig csak sár van és mi vagyunk. És a végtelen táncparkett, amelyről még lelépni sem tudunk. Van ebben valami hátborzongatóan fenséges, valami fölényes bölcsesség. És van ebben valami rettentő dekadencia. Haláltánc: csak egy pangó tangó.

Pangó Magyarország, szíven szúrt egy jelzőkaró! Csak állsz, s nem tudod, merre van előre. Arcodon egy homokóra 1988-at mutat. 1988: a rendszer még áll, de már nem működik, felkészül saját bukására. Ha már elkerülni nem tudja, akkor megrendezi. Ő írja a forgatókönyvet, a saját bukásáét.

Tetszettek volna forradalmat csinálni! Így válaszolt kritikusainak Antall József, valahányszor felhozták, miért maradt el a számonkérés. Vértelen volt az átalakulás, a Magyar Köztársaság tárgyalóasztal mellett született. Döntöttek róla. A katarzis elmaradt. S közben, bár azt mondták átváltozott, a rendszer inkább csak átalakult. A versengő többpárti demokráciába és a kialakuló piacgazdaságba az előző rendszerből olyan helyzeti előnyök öröklődtek át, amelyek máig is csak tompultak .

Talán tényleg kinyílott, sokan látni vélték, de hamar el is hervadt a sárga rózsa. A rendszerváltó értelmiség előbb meghasadt, majd egy része elárulta mindazt, aminek korábban – szavakban – legkövetkezetesebb híve volt. Hol is kezdődött? A taxisblokádnál? Amikor az SZDSZ az utcán szította az indulatokat, nem törődve azzal, milyen törékeny a frissen született polgári demokrácia. Vagy a Demokratikus Chartával? Amikor a liberálisok a „barna eső” elől közös ernyők alá álltak a karanténból kiszabadított szocialistákkal. 1994-ben? Amikor néhány bársonyszékért összeborultak a munkásőrből miniszterelnökké előlépett Horn Gyulával. 2002-ben, amikor a D 209-es ügy kipattanása után sem léptek ki a koalícióból? 2006-ban? Amikor a gumilövedékek sűrűjében és a fojtó könnygázfüstben megfogalmazták az új krédójukat: a rend szabaddá tesz. Mindezt tudták, merték, tették – a magyar sza?badelvűség nagyobb dicsőségére. Azért, hogy Magyarország arcán a homokóra újra 1988-at mutat, nem kis részben felelősek. 2008-ban ott tartanak, ahol húsz éve az állampárt: politikailag és erkölcsileg megsemmisülve.

2008 nagy kérdése az, hogy a fehérterrort emlegető Grósz Károly reinkarnációja kormányoz-e tovább kisebbségben, avagy jön a technokrata Németh Miklós újmódi kiadása. Meddig sodródik még Magyarország? Meddig járja még a pangó tangót? Kolek Zsolt