Az ellenzéki kenyér íze

Számos szempontból vizsgálható a nagy hagyományoknak örvendő jelentős nyugat-európai pártok és a kommunizmus bukását követően kutyafuttában létrejött közép-európai politikai képződmények minősége közötti különbség. Ilyen szempont például az ellenzékbe szorultság állapota eltűrésének képessége. Tudjuk, hogy a brit Munkáspárt akcióképességét még növelve is vészelte át Margaret Thatcher kormányzásának bő egy évtizedét. Azt is tudjuk, Helmuth Kohl 1982-ben kezdődött kancellársága alatt hogyan izmosodott az NSZK szociáldemokráciája, majd a konzervatívokat legyőzve miként vált a kormány vezető erejévé.

E rövid történelmi kirándulás egyetlen célja annak bizonyítása, hogy mennyire igazuk volt azoknak a politikai jövendőmondóknak, akik a szlovákiai sajátosságokat ismerve az első Mečiar-kormány éveiben váltig állították: a HZDS végleges térvesztése nem a Mečiar köré csoportosult politikusok agyának megvilágosodása miatt, nem a mozgalom dominálta ország nemzetközi elszigeteltsége hatására, de nem is rokonszenvezőinek kiábrándulása következtében válik valósággá. Szlovákiában az ilyen politikai képződmény egy kivételével minden csapást el tud viselni. Ez a kivétel pedig a huzamos időre szóló ellenzékbe szorulás állapota. A mozgalom elnöke is kezdettől fogva tisztában volt ezzel. Azon az emlékezetes éjszakán, a parlamenti pozíciók osztogatása közben köntörfalazás nélkül kijelentette: nem szabad megismétlődnie annak, ami 1994 márciusában történt. Nem olyan fából faragták a szlovákiai politikusok igen nagy részét, hogy a hatalomgyakorlók a regnálás kellős közepén lelkigyakorlatot tartanának és tömegesen meakulpáznának. Mert hogy vétettek az európai szalonokban hatályos szabályok ellen. Gašparovič, Tkáč, Kalman, meg a többiek (e névsorban más pártok disszidensei is méltán szerepelhetnének) nem azért váltak pártalapító atyákká, mert tarthatatlannak ítélték a szlovákiai pártstruktúrát. Mindannyiuk „dobbantása” mögött csak az fedezhető fel, hogy keserű az ellenzéki kenyér. A HZDS pozíciója még 20 százalék körüli. Ez azonban ezúttal nem hullámvölgy az egykori 30-35 százalékhoz képest, hanem állomás a 10 százalékos párthoz vezető úton. Vajon hova távoznak azok, akik érdekeiket – különböző szintű funkcionáriusként – a HZDS-ben látták realizálódni? És mely pártokra voksolnak majd azok, akik eddig Mečiart ajándékozták meg bizalmukkal? Attól tartok, a legközelebbi választásokon kicsiben megismétlődik, ami nagyban egyszer már megtörtént, amikor 1989 őszén a CSKP gyűléséről egyenes utak vezettek a keresztényekhez, a nemzetiekhez, vagy a liberálisokhoz. Az ilyesmi kis adagokban is nagyon megfekszi az ember gyomrát.