Autonómia? Ugyan már!

Szlovákiában állítólag még mindig komoly aggodalmakat kelt, hogy a magyarok területi autonómiát követelhetnek... Eme rémbogarat a Robert Fico-féle Smer valószínűleg nemzetiségi uszításra idomított elnökségi tagja, Boris Zala ülteti időről időre a fogékonynak, tehát célirányosan mozgósíthatónak vélt szlovák nacionalisták fülébe. Az intézményes népbutításban utazó ellenzéki párt nemzeti „ökle” a minap egy, a normálisnál nemzetileg szintén valamivel mélyebben elhivatott magyarországi napilapban nyilatkozta le ezt a rémhírt. Biztosra vehette, hogy néhányan ezért is felfigyelnek majd rá idehaza. A közép-kelet-európai közélet tipikus jellemzője ugyanis, hogy minél nagyobb ökörséggel áll elő egy-egy politikus, annál biztosabb lehet abban, hogy a szenzációéhes média reflektorfényébe kerül. E tény a legkevésbé a politikusokat minősíti... Ennyivel egyébként el is intézhetnénk Zalát, bár ominózus megnyilatkozása nyilván semmi jóval nem kecsegtet. Lévén, választási évet írunk Dunánk túloldalán és Szlovákiában is...!

Van-e, lehet-e azonban itt és most reális alapja az efféle rémhírkeltésnek? Azon kívül, hogy esetleges következményei nagyon is beláthatóak.

Ami a szlovákiai magyarok autonómiaigényeit illeti, nyugodtan leszögezhetjük, hogy néhány, csökönyösen a múltba révedő, s ettől terhelt páciensen kívül az égvilágon senkit nem foglalkoztat ilyesmi ebben az országban. Hiszen az emberek általában önmagukkal, azaz egzisztenciájuk megteremtésével vagy stabilizálásával foglalkoznak. Az a legfőbb gondjuk, hogy ötről a hatra jussanak immár az Európai Unióban is. Hogy megalapozván a család jövőjét, gond nélkül taníttathassák gyermekeiket, s minden szempontból biztonságban érezhessék magukat hosszabb távon is. ĺgy van ez jól. Ráadásul, bármilyen nagy is most az ellenszenv a napi politikai történések s azok főszereplői, a politikusok iránt, rosszindulattal sem állítható, hogy bármilyen közéleti kudarcélmény valós veszélyt jelentene a szlovákiai magyarokra. Saját előítéleteiken, téveszméiken, időnkénti dilettáns közéleti megnyilvánulásaikon kívül...! Márpedig, ha nincs nemzetiségeket, kisebbségeket fenyegető vészhelyzet, az a mégoly elhivatott néptribun sincs, aki tömegeket lenne képes mozgósítani egy autonómiakikiáltási kalandra. Persze, miért ne akadnának néhányan – a magyar és szlovák térfélen egyaránt –, akik szívesen generálnának egy-egy ilyen vészhelyzetet...

De gondoljunk csak bele őszintén, hogy mit is jelentene itt egy esetleges autonóm magyar tartomány. Azon túl, hogy mind geopolitikailag, mind pedig közigazgatásilag kivihetetlen. Lásd például a vegyes lakosságú területeket! Ám ha valamilyen csoda folytán mégis megteremtődne e térségben, mondjuk, a „Felvidéki Magyar Köztársaság”, vélhetően sokkal borzasztóbb viszonyok törnének ránk, mint amilyenekben mostan leledzünk. Elég csak azt elképzelni, hogy a majdani autonómiát, tehát minden egyes tagjának sorsát, kizárólag azok a magyar emberek, értelmiségiek, politikusok igazgatnák, akik most is a hatalom környékén sertepertélnek... Jesszusom!

Mi ebből a tanulság? Az, hogy elsősorban maguk a célszemélyek és a megváltásukra szakosodott váteszek a legkomolyabb gátjai itt az autonómiatörekvéseknek. Vagyis mi, szlovákiai magyarok – szőröstül-bőröstül.