Autonómia-remények

Ez azért nem semmi – mondtam magamban, nyilván sok Kárpát-medencei polgárhoz hasonlóan, amikor elolvastam az új román kormány programját ismertető tudósításokat. A dokumemtum célként határozza meg a központi hatalom lebontását, vagyis az önkormányzatiság, továbbá a nemzeti kisebbségek kulturális önigazgatásának meghonosítását.

Akik fanyalognának, mert csak az etnikai és a területi autonómia azonnali hatályba helyezését tartják egyedül elfogadhatónak, nem feledhetik, hogy az öntörvénykezésnek ezt a formáját Nyugat-Európában sem máról holnapra léptették életbe, hanem viszonylag hosszú politikai küzdelem árán, amelyhez legalább két partner kellett és kell. A többségi nemzet demokratikus gondolkodásmódja, illetve az adott nemzetrész következetesen és kitartóan képviselt, az európai értékrendre támaszkodó, lehetőleg félreérthetetlen programja. Az előbbi feltétel töredékei most már Bukarestben is érzékelhetőek. Nyilván elsősorban annak köszönhető ez a pálfordulás, hogy Románia jelenlegi prioritása az uniós tagság, s abban a közösségben az autonómia különböző formája a kisebbségi joggyakorlat érvényesítésének egyik elfogadott és eredményes módja. Ott nem lehet e problémakör kapcsán radikalizmussal, irredentizmussal riogatni. A Tariceanu-kabinet most elfogadott programja szorgalmazza a kisebbségi törvény megalkotását is. Ezt a folyamatot kormányalelnökként főleg Markó Béla, de más erdélyi kormánypárti honatya is segítheti.

Szlovákiában – Romániához képest – jóval előbbre tartunk a központi hatalom lebontásában, a kulturális önrendelkezés valóra váltásában. Ugyanakkor elsősorban Mikuláš Dzurinda pártja vonakodik a kisebbségiek jogállását, kultúrájuk támogatását rögzítő jogszabály elfogadásától. Vagyis az MKP és az RMDSZ is – ebben az összefüggésben – ugyanolyan politikai küzdelem előtt áll, amelynek sikerében sokat segíthet a brüsszeli, különösen az ottani európai néppárti, de – főleg Románia esetében – a budapesti hátszél is.

Hasznos lenne hát, ha a Máért jövő év elejére tervezett ülésén a kettős állampolgársággal kapcsolatos konszenzuskeresésen kívül a szlovákiai, a romániai, esetleg a szlovéniai regionális önkormányzatiság és a kulturális autonómia valóra váltásának időszerű helyzetét, esélyeit, valamint a célirányos tennivalókat is áttekintenék. Nyilván minden országban alapvetően a többségi nemzettel kell szót értenie az ottani nemzetrészünknek. Tőlük kell kicsikarni azt, velük kell egyezségre jutni abban, ami a régebbi uniós tagállamokban természetes állampolgári és közösségben is gyakorolható jog. A tartalmas tapasztalatcsere és a sikeres stratégiaegyeztetés azonban újabb – és nem is kis – lépés lehet autonómia-reményeink és törekvéseink megerősítésében.