Ausztrália, a távoli nagy nyertes

Egy ország viszont – noha az USA második legfontosabb szövetségese volt a háborúban, legalábbis a katonai részvétel szempontjából – szinte minden értékelésből kimaradt: Ausztrália. Ez nagyon sokszor indokolatlan volt, ami minden bizonnyal földrajzi fekvésének tulajdonítható. Márpedig elmondható: ha az iraki háborút olyan összefüggéseiben vizsgáljuk, hogy milyen hatással volt az egyes országok befolyására és pozíciójára, akkor a konfliktus egyik nagy nyertese Ausztrália. Két tényező volt döntő hatással az ausztrálok nagyon egyértelmű kiállására az amerikaiak mellett: az egyik a hosszú távú stratégiai érdekek, a másik pedig a Bali szigetén elkövetett merénylet, amelynek többségében ausztrál turisták voltak az áldozatai. Először is vizsgáljuk meg az ausztrál geopolitikai és stratégiai érdekeket. Az ország fekvéséből adódik, hogy komoly mértékű, biztonságát és függetlenségét ténylegesen is fenyegető katonai akció egyedül csak az indonéz szigetvilágon keresztül intézhető ellene (lásd például a második világháborút, amelynek során nagyon komolyan megvolt a lehetősége annak, hogy a császári haderő képes lesz támadást intézni Ausztrália ellen). Ezt tartalmazzák az ausztrál stratégiai dokumentumok, doktrínák is, amelyek szerint akár északról, akár nyugat felől merülne fel komoly fenyegetés, mindez addig nem lehet igazán reális, míg a potenciális támadó nem ellenőrzi Indonéziát. Természetesen konkrét országok említéséről nem lehet szó ilyen – nyilvános – dokumentumokban, de nyilvánvaló, hogy az észak felől érkező potenciális fenyegetés forrása a jelenlegi körülmények és a néhány évtizeden belül kialakuló állapotok szerint egyedül csak Kína lehet (nyugatról pedig esetleg India, de Delhinek még sokáig nem lesz lehetősége ilyen mértékű akcióra, ráadásul végképp nem állna érdekében, hogy fenyegessen egy potenciális, a Kína elleni egyensúly megteremtésében komoly szerepet játszó „barátot”). Indonézia tehát geopolitikai fekvése miatt központi szerepet játszik az ausztrál külpolitikában és biztonságpolitikában egyaránt. Canberra támogatása viszont Indonézia számára fontos, hiszen van egy biztos „háttere” az északról dél felé ható „stratégiai nyomással” szemben. Ez a kölcsönösen előnyös kapcsolat kifejezésre jutott a viszonylag szoros ausztrál–indonéz biztonsági együttműködésben is. Nyilvánvaló viszont, hogy ha a jelenlegi folyamatok nem változnak meg radikálisan, Kína hatalma, befolyása és katonai lehetőségei olyan mértékben fognak növekedni az elkövetkező néhány évtizedben – ráadásul Peking esetleges terjeszkedésének elsődleges iránya minden bizonnyal a Dél-kínai-tenger és Délkelet-Ázsia lesz –, amely biztonsági kihívásra Ausztrália már nem lesz képes válaszolni. Ezért az ausztrálok számára létfontosságú az amerikaiakkal fenntartott szoros szövetség ápolása, hiszen az USA az az erő, amely képes fenntartani a hatalmi egyensúlyt Kelet- és Délkelet-Ázsiában. A másik tényező, amely még inkább az Egyesült Államok pártjára állította Ausztráliát, a Bali szigetén elkövetett terrortámadás volt. Ez hasonló hatással volt az ausztrálokra, mint 2001. szeptember 11-e az amerikaiakra. Ráadásul rámutatott a terroristaszervezetek okozta legfőbb veszélyforrásra, hogy gyakorlatilag sehol és senki nincs teljes biztonságban velük szemben. Ez a tapasztalat még közelebb hozta egymáshoz az amerikaiakat és az ausztrálokat, akik ezután nagyon szorosan koordinálták a terrorizmusellenes akcióikat. Erre utalt például az Afganisztánban folyó hadműveletekben a komoly ausztrál részvétel is (azt, hogy az ausztrál haderő képes és hajlandó is jelentős hadműveleteket végrehajtani saját országa határain túl, ékesen bizonyította jóval Afganisztán előtt már a kelet-timori hadművelet is). Canberra ezzel a támogatással az egyik legszorosabb amerikai szövetséges szerepébe manőverezte be magát, akinek a véleményét kikérik fontos kérdésekben is – természetesen elsősorban azokkal a régiókkal kapcsolatban, amelyek összefüggnek az ausztrál érdekekkel (ilyen elsősorban Délkelet-Ázsia). Az ausztráloknak tehát bizonyos térségekkel kapcsolatban olyan szerep jutott, mint Nagy-Britanniának Európával és a Közel-Kelettel összefüggésben (az Irakkal kapcsolatos, Európa és az USA közötti egyeztetések folyamatában a britek mellett ilyen szerephez jutott még Spanyolország is, elsősorban José Maria Aznar spanyol miniszterelnöknek köszönhetően). Természetesen az Irak elleni hadműveletek sikeres lezárása és az ebben játszott viszonylag fontos ausztrál szerep (mintegy 2000 ausztrál katona vett részt a hadműveletekben, elsősorban a különleges egységek soraiból, kiegészülve F–18-as vadászbombázókkal és hadihajókkal is) még tovább növelte Canberra súlyát. Az ausztrálok befolyásra tettek szert az Irak jövőjéről szóló tárgyalásokon, és szerephez jutottak egy olyan távoli régióban – természetesen a Közel-Keleten –, amelyre „normális körülmények között” nem terjedne ki stratégiai hatókörük. Minden bizonnyal az lesz az előrelátó ausztrál politika legpozitívabb hatása az ország érdekeire, hogy ha a jövőben esetleg rászorulnának szövetségeseik – az amerikaiak és a britek – segítségére, akkor nem kell azon izgulniuk, hogy megkapják-e a kért segítséget, vagy nem. Összegzésként elmondható, hogy Ausztrália példája ékes bizonyítéka annak, hogy egy ország befolyása nem csak az olyan mérhető tényezők függvénye, mint a lakosság létszáma, a gazdaság ereje vagy a hadsereg felkészültsége – annak ellenére, hogy ezek a legfontosabb összetevői szinte minden olyan számításnak, elemzésnek, amely egy-egy ország relatív erejének mérését célozza. Ezeket a mérhető és számmal kifejezhető tényezőket kiegészítik az olyan nem kevésbé fontos összetevők, mint a diplomácia hatékonysága és az ország presztízse, amelyekben Ausztrália nagyon jól szerepelt és szerepel. Ennek következtében pedig befolyásosabb szerepet játszik a nemzetközi kapcsolatokban, mint az lakosságának száma alapján feltételezhető volna. Ez pedig rendkívül pozitív példa a kisebb és nagyobb államok számára egyaránt.