Átlépések – átkelések

Az államszocialista rendszer által traumatikussá tett határátlépések emléke lassan halványul. Az én generációm legalábbis – együtt a szüleim és a nagyszüleim nemzedékével – valószínűleg mindig fog emlékezni az „egyenruhás”, „ellenőrzős”, „bejelentenivalós” átlépésekre. Mindenesetre aki 2000 környékén született, s rendszeresen a magyar–szlovák határt lépegeti át, az már egy teljesen új helyzettel szembesül. Jó neki, s ez már azt jelenti, hogy mindenki másnak, vagyis az idősebbeknek is. Egy rövid időre úgy tűnt, a koronavírus miatt életbe léptetett ellenőrzések visszahozzák a régi idők szelét, de ez végül alaptalannak bizonyult.

Amikor a hosszú ideig korlátozott határátlépés hirtelen könnyűvé és magától értetődővé válik, abban van valami semmivel sem összehasonlítható könnyedség. Ennek érzete igencsak tartós maradhat, legalábbis én még ma is úgy megyek át a Mária Valéria hídon, hogy nem jelenik meg a tudatomban a Dunán átívelő acél, kő és beton fizikai súlya. Épp ellenkezőleg: ahogy a 2001-es őszi átadáskor, úgy a jelenben is van valami „éteri” a hídban. Van valami hasonló a lassan két hete átadott dunai kompban is. Habár ez nem egy híddal köti össze Dunaradványt és Neszmélyt, viszont itt és most ez a határátlépés „legjobb” módja. Ráadásul réges-régi szétszakítottságot szüntetett meg, hiszen valaha volt itt rév. A szervesség a táji és a helyi kapcsolatok éltetésénél kezdődik. Így volt ez a valaha errefelé élt kelták, azalok, avarok, ómorvák, sőt részben még a gepidák és rómaiak idejében is, a későbbi korokról már nem is beszélve. Minél kevesebb a politika és a rigiditás a határokban, annál jobb! Ez egyúttal azt is jelzi: a mégannyira vadul is védelmezett politikai határok valamit nagyon, de nagyon figyelmen kívül hagynak.

Összességében végtelenül megnyugtató volt érzékelni a radványi–neszmélyi kompavató résztvevőin eluralkodott nyugodtságot és elégedettséget. Az átkelések alkalmával azóta is valami hasonló érezhető az utazókon. Új szögből látjuk az otthonunkat az almásfüzitői partoktól egészen a Börzsönyig, a neszmélyi Akasztó-hegytől egészen a dunaradványi fűzfák faláig. Tájképileg nem egy utolsó helyszín ez! Noha az alacsony vízállás miatt néhány napja máris nehézségekbe ütközött a közlekedés, mások pedig a menetrend „ritkásságára”, az esti átkelések hiányára panaszkodnak, ezek csak részletkérdések. Ahogy a menetidő is. Nem minden relációban jelent ugyanis szükségszerűen kevesebb utazási időt a komp, de ki bánja ezt, amikor a világ legtermészetesebb dolgaként utazik a folyónk – mert a Duna mindannyiunké – hátán.