Ártatlanságra ítélve

Ivan Lexát fölmentették. A Pozsonyi Kerületi Bíróság szerint a szlovák titkosszolgálat egykori igazgatója ártatlan az ún. holt lelkek-ügyben. Is. Nem ez az első ilyen döntés. Tizenkétszer indult eljárás Lexa ellen, legtöbbször hatásköri visszaélés miatt. A bíróságok viszont ebből csak egyszer találták bűnösnek. A besztercebányai püspöki hivatal lejáratására kezdeményezett akció megszervezéséért 500 ezer koronás pénzbüntetést kapott az állam egykori leginformáltabb embere, de az ítélet ellen fellebbezett. Másodfokon ezt az ügyet is a Pozsonyi Kerületi Bíróság vizsgálja felül. Hogy mikor és milyen eredménnyel, egyelőre talány. Az összes többi Lexa-per az ügyészség kudarcával végződött. Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy a két legegyértelműbbnek vélt esetet még nem tárgyalták. Az első ifjabb Michal Kováčnak, az egykori köztársasági elnök fiának 1995. augustusi elrablása, amelynek tetteseit Vladimír Mečiar 1998-ban, az államfői jogkörökkel (vissza)élve kegyelemben részesítette. Emiatt a bíróságok nem hajlandók foglalkozni az üggyel. Amíg a parlament alkotmányos többséggel nem törli az amnesztiát, addig e perben tárgyalás nem lesz. Márpedig kilencven szavazatot összehozni egy ilyen döntéshez már az előző Dzurinda-kormány idején is lehetetlen vállalkozásnak bizonyult, a jelenlegi viszonyok mellett még lehetetlenebb. A másik súlyos ügy, amelyben máig nem született döntés, Róbert Remiáš meggyilkolása. Fegyveres Oszkár (ifj. Kováč elrablásának koronatanúja) legjobb barátjának 1996. április 29-én robbant fel az autója. A nyomozás mind a mai napig nem zárult le. Hogy sikerül-e belőle szilárd alapokon álló pert kovácsolni, ma már több mint kétséges. Az állítólagos tettesek szökésben vannak (ha élnek még egyáltalán), a tanúk jelentős része alvilági leszámolások áldozata lett. Közben tíz évet öregedtünk. Lexa is, Mečiar is, Dzurinda is. A titkosszolgálat és a politikai hatalom egykori vezetésének csínytevései egyre kevésbé foglalkoztatják a közvéleményt. Pedig megválaszolatlan kérdésekből ennyi idő és ítélet után is maradt bőven. Ha Ivan Lexa a kezdet kezdetétől anynyira biztos volt az ártatlanságában, miért szökött meg az országból 2000 tavaszán? Mitől félt? Miért éppen 2002 nyarán, néhány hónappal a parlamenti választások előtt talált rá a rendőrség Dél-Afrikában? Miért nem hagyta el újra az országot, miért van az, hogy egzotikus tájak helyett vígan, magabiztosan jár tárgyalásról tárgyalásra? Mennyit változott a helyzet ez alatt a röpke egy évtized alatt? A perek végeredményének ismeretében azon is lehet vitatkozni, vajon a rendőrség, a nyomozók, az ügyészség mindent megtettek-e annak értekében, hogy a vádemelés és az azt megelőző masszív sajtókampány után a Lexa-ügyek a bíróság előtt is helyt álljanak. Egy azonban így is biztos. Aki ártatlan, annak nincs szüksége amnesztiára. Ha viszont igen, ám legyen. Éljen vele boldogan, szabadlábon, mert így diktálja az alkotmány. De legalább ne röhögjön az ország képébe.