Amerika most Iránra figyel

Azóta nincsenek diplomáciai kapcsolatok sem a két ország között, sőt az USA a nyolc évig tartó iraki–iráni háborúban is inkább Bagdadot támogatta. Némi változás az elmúlt években következett be. Az Afganisztánban végrehajtott amerikai hadműveletek során informális egyeztetések sorozata zajlott az amerikaiak és az irániak között és minden valószínűség szerint Irakkal kapcsolatban is folytak hasonló jellegű tárgyalások. Csakhogy Szaddám Huszein megdöntése után megváltoztak a viszonyok a térségben. Washington már viszonylag intenzív nyomást gyakorolt Szíriára, elsősorban az új stratégia demon-strálása érdekében. Damaszkuszon kívül már csak Irán az egyetlen jelentős tényező a térségben, amely szembenáll az amerikai érdekekkel. Ezért miután az USA titkosszolgálatai olyan információkhoz jutottak, hogy Irán támogatást nyújt az al-Kaida tagjainak, ráadásul eléggé intenzíven beavatkozik a Szaddám utáni Irak életébe, az amerikaiak úgy ítélték meg, hogy az eddiginél keményebben kell fellépniük Teheránnal szemben. Ezzel kapcsolatban nagyon fontos megjegyezni, hogy Irak lakosságának nagyobb része síita muzulmán, és ennek köszönhetően az ugyancsak síita Iránnak komoly befolyása lehet Irak jövőjére. Ez viszont megengedhetetlen lenne az amerikaiak és szövetségeseik számára, hiszen egy teokratikus iszlám állam létrehozása Irakban a lehető legrosszabb lenne a Nyugat számára. Nagyrészt ennek veszélyével magyarázható a jelenlegi amerikai nyomásgyakorlás Iránnal szemben.

Ennek ellenére viszont valami nagyon radikális fordulatnak kellene bekövetkeznie Irán politikájában vagy valami kifejezetten támadó és agresszív jellegű lépést kellene Teheránnak tennie ahhoz, hogy a jelenlegi helyzet nyílt katonai konfliktussá fajuljon. Az USA ugyanis, bár pozíciója megerősödött az Irak elleni győztes háború következtében, egyelőre elsősorban arra koncentrál, hogy Irakban garantálni tudja a stabilitást, és hogy sikeresen véghezvigye az ország újraépítését (természetesen itt nem csak a gazdasági újjáépítésről van szó, hanem gyakorlatilag az „új” Irak politikai rendszerének létrehozásáról is). A másik fontos tényező, hogy egy Irán elleni háború sokkal nagyobb nemzetközi ellenállást váltana ki, mint az Irakkal szembeni akció – gazdasági érdekeltségei miatt Oroszország is jóval erősebben tiltakozna (ezen kívül érdemes figyelembe venni Irán gyorsan fejlődő gazdasági kapcsolatait Olaszországgal, Németországgal és Franciaországgal, amelyek „magukkal húzzák” a politikai kapcsolatokat is). Ráadásul Irán jóval erősebb is Iraknál – és a térség összes államánál –, lakossága csaknem eléri a 70 milliót, és területe is többszöröse az irakinak, ami sokkal nehezebbé tenné egy ellene indított háború egyértelmű megnyerését, még akkor is, ha a technikai fölény egyértelműen az amerikai hadsereg oldalán van. Ennek következtében egy Irán elleni teljes körű katonai akció jóval nagyobb áldozatokkal járna, egy korlátozott csapásmérés az atomlétesítmények ellen pedig politikailag lenne kényes ügy (bár a helyzet kiéleződése esetén még mindig ez a legvalószínűbb megoldás). Mindezeken túl nem lehet figyelmen kívül hagyni a Koreai-félszigeten kialakult helyzetet sem. Az amerikaiak figyelmét Észak–Koreáról már így is túlságosan elvonta Irak, és nem hiányzik, hogy belesodródjanak egy Iránnal megvívott konfliktusba, ami aztán végképp a Közel-Kelethez kötné az amerikaiak energiáit. Természetesen az USA szempontjából már rövid távon sem hagyható figyelmen kívül az iráni tényező, és ez még inkább érvényes a térség többi államára.

Már a felsorolt földrajzi és demográfiai adatokból is kitűnik, hogy Teherán a Közel-Kelet regionális hatalma, sőt földrajzi kondíciói révén Közép-Ázsia fejlődését is befolyásolni tudja. Mivel az iráni külpolitika alapvetően Amerika-ellenes, mindkét régióban Washington stratégiai konkurensének is tekinthető (természetesen nagyságához és lehetőségeihez mérten, korlátozott mértékben). Az USA leginkább úgy próbálja meg kezelni ezt a problémát, hogy igyekszik visszaszorítani az iráni befolyást azokban az országokban, amelyek az iráni külpolitika fő célpontjai. Ide tartozik elsősorban Közép-Ázsia, ahol gyakorlatilag mindegyik ország közelebb áll az Egyesült Államokhoz – Oroszországról nem is beszélve – mint Teheránhoz. Az egyetlen kivételt tán csak Türkmenisztán jelenti, amelynek külpolitikája hangsúlyozottan semleges, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy egyensúlyozni próbál a térség hatalmai – Oroszország, Irán, Törökország – és az USA között. Irán térségbeli dominanciájának további következménye a Perzsa-öböl államainak szoros szövetsége az USA-val. Katar, Bahrein, az Egyesült Arab Emírségek és Omán legalább olyan mértékben tart Irántól, mint félt Szaddám Huszein Irakjától (ez bizonyos mértékig még Szaúd-Arábiára is érvényes). Mindezek a félelmek még tovább erősödnek két tényező következtében: ez Irán atomfegyver-programja és rakétafejlesztési-programja. Teherán körülbelül két éven belül képes lehet a Shahab-2 típusú rakéta gyártására, 2000–2500 kilométeres hatótávolsággal, amellyel a Közel-Kelet és Közép-Ázsia valamennyi államát elérheti, beleértve Izraelt is. Ezen túl, különböző elemzések és titkosszolgálati jelentések alapján, másfél évtized múlva Teherán akár olyan technológiák felhasználását is elsajátíthatja, amelyek segítségével akár tömegpusztító fegyverrel felszerelt interkontinentális ballisztikus rakétával intézhet tá-madást észak-amerikai célpontok ellen. Mindezek, és annak ellenére, hogy jelenleg éleződni látszik Irán és az Egyesült Államok viszonya, nem valószínű, hogy a helyzet fegyveres konfliktusba torkollik. Persze ha nem következik be valamilyen váratlan, előre nem várt fordulat.