Amerika dajkálja Szerbiát

A kínos, gyakran balkáni primitivizmusba hajló belviszály ismét megosztotta a társadalmat és új rangsort állított fel a pártok között. A szerb szkupstina tagjai a minap megkezdték nyári szabadságolásukat, ennek ellenére a következő hetek is zajosnak ígérkeznek.

Korábban Bozsidar Djelics és Mladjan Dinkics kebelbarátok voltak. Az egyik Szerbia pénzügyminisztere (az SZDE eminense), a másik a Szerbiai Nemzeti Bank kormányzója (a párttá alakult G17 Plusz alelnöke). Az idill két-három hónapja romlott meg, Dinkics ugyanis váltig kitartott a stabil dinár mellett, elrendelte többek között, hogy a kereskedelmi bankok a polgárok devizabetétjeinek felét kötelesek a nemzeti bankban letétbe helyezni. Egyéb intézkedések folytán is a dinárnak az euróhoz kötött árfolyama változatlan maradt, nem történt pénzhígulás, a kormányzó pedig elismert szakemberként mind belföldön, mind külföldön egyre népszerűbbé vált. Az általa vezetett pénzpolitika egyben stratégiai célkitűzés is volt, a szilárd dinár amolyan bátorító csalogatóként szolgált volna a külföldi befektetőknek. A más országokból érkező tőkebeáramlás azonban messze elmaradt a várakozásoktól, közben viszont sehogyan sem sikerült csökkenteni a riasztó arányú munkanélküliséggel is összefüggő és fokozódó szociális feszültségeket.

A meggyilkolt Zoran Djindjics örökébe lépő Zsivkovics-kabinet így lassacskán arra az elhatározásra jutott, hogy be kell indítani a pénzverdét. Ehhez pedig szükségszerű Dinkics eltávolítása. Adalékként érdemes idézni több neves közgazdász véleményét, akik szerint az eddigi szerbiai privatizációban a kis és közepes cégeket többnyire hazai újgazdagok vásárolták fel, sokan azzal a céllal, hogy idővel majd a busás haszon reményében külföldi befektetőknek adják tovább. Ám az eltelt időszakban nem sikerült megnyugtatóan rendezni Szerbia és Montenegró államszövetségének további sorsát, a koszovói rendezés egy tapodtat sem haladt előre, a külföldi tőke így kivár, a hazai új cégtulajdonosokat viszont immár szorítja a kölcsönök visszafizetése, valamint a munkahelyteremtő beruházások kötelezettsége. Hosszas küszködések és kölcsönös vádaskodások sorozata nyomán Dinkicset végül leváltották, e posztot Kori Udovicski, volt köztársasági energiaügyi miniszter vette át, aki máris kilátásba helyezte „bizonyos kölcsönök” folyósítását a szerb kormány megrendelése alapján. A torzsalkodást mindenekelőtt az SZDE, valamint a továbbra is a néhai Djindjics nevével fémjelzett Demokrata Párt (DP) sínylette meg, az egyelőre parlamenten kívüli pártként szereplő G17 Plusznak valamelyest javult az ázsiója, az ügyből azonban nevető harmadikként legtöbbet a kényelmes szélárnyékban meghúzódó Szerbiai Demokrata Párt (volt államfőként Kostunica pártja) profitált. Hosszú idő után így ismét az SZDP került a népszerűségi lista élére, a Miroljub Labusz által irányított G17 már második, míg a DP a harmadik helyre szorult. Nyilvánvaló, hogy – a szocialisták és a radikálisok élénkülő mozgolódása ellenére – e három párt lesz majd a döntő tényező a leendő szerb parlamentben. Ma még korai kombinálni, ki kivel léphet koalícióra, ezt az akkor adott erőviszonyok döntik el. Lényegében mindhárom párt demokratikus szemléletű, s az uniós tagság híve, a vázolt megoldások is közeliek, a küzdelem egyelőre a szavazópolgárokért folyik. Ilyen vonatkozásban szimpatikus, hogy a DP vezetői máris igyekeznének békejobbot nyújtani a G17 Plusznak. Jellemző továbbá, hogy az SZDP és a G17 az előrehozott parlamenti választásokat tartaná célszerűnek, míg a hatalmat ténylegesen gyakorló, ám kissé szétzilált DP (avagy: a jelenlegi kormány) ettől érthető módon óvakodik.

Közben ne feledjük, hogy a minap menesztett Dinkics bankkormányzó a meghatározó amerikai körök teljes támogatását és szimpátiáját is élvezte, így nem véletlen, hogy Szerbia miniszterelnökeként Zoran Zsivkovics, Szvilanovics külügyminiszter társaságában sebtében Washingtonba utazott, nyilván megnyugtatni a partnereket. Már korábban is pontosan kivehető volt, Belgrád igyekszik minél szorosabbra fűzni kapcsolatait Amerikával, a most érkező tengerentúli hírek ezt még inkább alátámasztják.

Zoran Zsivkovics az újvidéki Magyar Szó c. napilapnak adott interjúban világosan kifejtette: a Békepartnerség, a NATO és az Európai Unió vonatkozásában Szerbia számára fontos egy erős szövetséges, „s mi azt akarjuk, hogy az USA legyen ez a szövetséges”. Belgrád ezzel mintegy megválaszolta az időnként felmerülő kényes kérdést, miszerint az egyes témák eldöntésében az EU vagy az Amerikai Egyesült Államok élvez-e elsőbbséget. Beruházások, valamint katonai együttműködés szempontjából az USA már huzamosabb ideje növeli befolyását e balkáni térségben, számos jelből ítélve dominanciája ugrásszerűen növekvőben. Akadály alig maradt. Az egyik Ratko Mladics kiadatása a Hágai Nemzetközi Büntetőbíróságnak. Amennyiben a boszniai szerb csapatok volt vezérkari főnöke Szerbia területére vetődne, elfogatása – Zsivkovics szerint – pusztán technikai feladat. A másik kérdés már kényesebb, és a szerb diplomata ez ügyben haladékot is kért: a NATO-bombázások és Hága miatt még némi idő szükségeltetik meggyőzni az itteni közvéleményt annak a kétoldalú szerződésnek az aláírásáról, melynek értelmében Belgrád nem ad ki amerikai polgárokat a nemzetközi bíróságnak. Nem kétséges, hogy előbb-utóbb erre szintén sor kerül, hiszen a szerb kormány vitális érdeke a mielőbbi nyitás a Nyugat felé, beleértve a lehető leggyorsabb EU-csatlakozást is. Ez szavatolná ugyanis véglegesen a külföldi tőkebeáramlás biztonságát, azaz megoldódna Szerbia és Montenegró jelenlegi legfőbb dilemmája, amely, mint vázoltuk, komoly belpolitikai rengésekhez vezetett. Mindehhez a receptet viszont nyilván Wa-shingtonban fogalmazzák meg.