Amerika afrikai mostohagyereke

A végrehajtó hatalmat az elnök gyakorolja, a törvényhozás a képviseloházból és a szenátusból áll. A pénzt dollárnak nevezik. Lobogóján 11 piros-fehér sáv látható. De csak egy csillag, az ország ugyanis nem az Egyesült Államok, hanem egyik afrikai teremtménye, Libéria.

Libéria alkotmányát amerikai mintára írták 1847-ben, amikor a felszabadított rabszolgák kikiáltották a gyarmat függetlenségét. Az Egyesült Államokban egyebek között a történelmi szálakra hivatkoznak azok, akik szerint a kormánynak katonákat kellene küldenie a polgárháború által feldúlt és tönkretett országba a béke fenntartására. Ha Afrika része Amerika történelmének, amint azt Condoleezza Rice nemzetbiztonsági tanácsadó mondta a minap, akkor ez többszörösen igaz Libériára.

Libéria az Egyesült Államok egyetlen és sajátos gyarmata volt a kontinensen. Az Amerikai Gyarmatosító Társaság alapította 1822-ben felszabadított rabszolgák letelepítésére. A támogatók egy része úgy vélte, hogy boldo-gabbak lesznek oseik földjén, mások abban bíztak, hogy amerikai fekete telepesek hozzájárulnak Afrika megtérítéséhez, civilizálásához. Az USA déli államaiban voltak, akiknek azért tetszett a „projekt”, mivel megszabadulhattak – a rabszolgáikat esetleg megrontó – szabad feketéktol.

A társaság 1867-ig összesen 13 ezer kivándorlót telepített le a nevében a szabadok földjét jelento Libériában. A fovárost – Monroviát – James Monroe amerikai elnökrol (1817-25) nevezték el. A telepesek leigázták a tengerparttól távolabb élo törzseket, és 1885-ben húzták meg a nyugat-afrikai ország határait.

A 111 ezer négyzetkilométer kiterjedésu, 3,3 millió lakosú országot a felszabadított rabszolgák leszármazottai, az oslakosoktól elkülönülo, a népesség 5 százalékát kitevo libero-amerikaiak uralták 133 évig. Amerikai protektorátus volt úgyszólván, és Firestone országnak is nevezték a cégóriás kaucsukültetvényeirol. A libériaiak leginkább Amerika mostohagyerekének tekintették magukat.

Jimmy Carter 1978-ban felkereste az akkor még stabil országot, amely Afrikában járó amerikai elnök számára akkor még kötelezo megállónak számított.

1980-ban az iskolázatlan Samuel Doe ormester, a krahn népcsopor tagja puccsal elragadta a libero-amerikaiaktól a hatalmat. 1982-ben, Ronald Reagan alatt egy fore számítva Libéria több amerikai segélyt kapott, mint bármely más fekete afrikai ország. Washington szemet hunyt az 1985-ös választási csalás felett is, ami csak felbátorította az ormester-elnököt, az országnak meg azt üzente, hogy a mérsékelt ellenzéknek nincs helye a nap alatt. A félig libero-amerikai, félig bennszülött Charles Taylor – aki egykor Doe felettese volt – lázadást szított ellene. Taylort sikkasztással vádolták meg, ezért az Egyesült Államokba menekült, ahol annak idején közgazdasági tanulmányait végezte. Az amerikai hatóságok orizetbe vették, de Taylor megszökött a kiadatás elol (állítólag vasfurésszel, összecsomózott lepedovel). 1989-ben lázadók élén Elefántcsontpartról benyomult Libériába. 1990-ben Monroviát két lázadószervezet is ostromolta, Washington figyelmét azonban Kuvait iraki lerohanása kötötte le és megelégedett az amerikai állampolgárok evakuálásával.

Doe-t a lázadók elfogták, füleit levágták, a kamerák elott halálra kínozták. A harcok hevessége fokozódott, az ellenfelek több táborra szakadva egymás torkának estek. 1996-ben a térségbeli államok közvetítésével békemegállapodást írtak alá a szemben álló felek, 1997-ben Taylort elnökké választották, de 2000-ben már ismét ropogtak a fegyverek. Az elmúlt 14 évben 200 ezer ember vesztette életét az öldöklésekben, egy millióan vesztették el otthonukat, nagy többségük a szomszédos országokba menekült a fegyveresek, köztük kábítószerrel doppingolt gyerek katonák kegyetlenkedései elol. A harcok a térség más országaira is átcsaptak, Charles Taylor támogatta a szomszédos Sierra Leone lázadóit, foleg az általuk ellenorzött területen illegálisan bányászott gyémántért. Kormánycsapatai határ menti összetuzésekbe keveredtek a szomszédos Guinea katonáival is.

A beavatkozás támogatói a történelmi felelosségre utalnak, hangoztatva, hogy Amerika mostohagyereke ne legyen elhagyatott árva. Mások azzal érvelnek, hogy a nyugat-afrikai stabilitás megteremtéséhez szükség van az amerikai katonai szerepvállalásra: a Perzsa-öböl térségétol való nagyobb függetlenségre törekedo Egyesült Államok koolaj-behozatalának 15 százaléka származik Nyugat-Afrikából, de 2005-re ez az arány eloreláthatóan 25 százalékra emelkedik.