Aluljárók fiai

Az idei év valahogy kedvez a kamaszbotrányoknak. Magyarországon kamaszok püfölnek tanárokat, Csehországban egy emós kislány lett öngyilkos, nálunk meg néhány éppen férfiasodó fiatalember úgy gondolta, a biológiaórán tanultakat most már a gyakorlatban is illenék leellenőrizni. A médiadeviancia nyálcsorgató fogyasztóinak szállított napi betevőn túl viszont hiányzik – ha már nyilvánosság előtt boncolgatjuk az effélét – a konklúzió, s annak levonásához szükséges legfontosabb kérdés: a szereplőkkel mi lesz?

Mert a „hűha, no de ilyet?” típusú moralizálás, tudjuk, sehová nem vezet. Nem valljuk be magunknak, hogy egyszerűen nem értjük felnőtté váló gyermekeinket, ugyanúgy, ahogyan minket sem értett szüleink generációja, hiába mondogattuk, mások leszünk, liberálisabban neveljük majd gyermekeinket, tettük is, s most nem tudjuk, mit kezdjünk velük. „Aluljárók fia, a sorsod valahol hibás!” – énekelte Révész Sándor, a mai kamaszok szüleinek idolja. 1979-ben a Magyar Ifjúság teljes lapszámokat szentelt az ún. Piramis jelenségnek, betiltani már nem lehetett, Aczél elvtárs tudta, tízezrek látogatják a koncerteket. A lakótelepi, nyakba akasztott kulcsos gyerekek sorsáról tanulmányok jelentek meg, majd felnőttünk, és teszi mindenki a dolgát. Kate Winslet amerikai pedopszichológus a nyolcvanas években publikálta a Gyermekek gyerekkor nélkül c. munkáját, amelyet a hetvenes évek televízió előtt, jobbára csonka családban felnőtt kamasznemzedékéről írt. Mit tudott még akkor az egyébként kiváló szakember a netről, a mobiltelefonról, a kukkolós technológiák nyilvánosságáról, a YouTube-ról? Pedig, tetszik, nem tetszik, olyan jelenetekkel, mint ami múlt heti botrányunk alapját képezte a bulvárban, tele van a YouTube, tartalmak ezrei kerülnek föl gyermekeink viselt dolgairól, s mi csak bámulunk. Mi történik?

Pedig nem történik semmi. Harminc évvel ezelőtt a kamaszok fekete-fehér topless képeket cserélgettek öt koronáért, a maiak azt töltenek le a világhálóról, amit akarnak. S nem ez a baj. A baj ott kezdődik, hogy mindezt magyarázat, támasz, fogódzók nélkül teszik, a koordinátákat keresve a bulvárban találnak magyarázatokat, megoldásokat. A teljesítménycentrikus világban a kamasznak ugyanannyi kérdése van, mint volt szüleinek, nagyszüleinek, jobbára igenis csak kérdései vannak, a világ meg naphosszat válaszokat vár tőle. Anélkül, hogy bárkinek ideje lenne a gyermekre, mert a szülő pénzt keres, sokszor még a nagyszülő is, az iskola a társadalom perifériáján (tessék megnézni nyilvános költségvetési mutatókat vagy a bérezést a rendszerben). A magára maradt kamasz szubkultúrákba menekül, amelyből most éppen nem kettő van (emlékszünk a csöves-digó ellentétre), hanem több tucat. Az érzékenyebbje a punk, metál, emo, hardrock szubkultúrákban talál barátokat, elismerést, válaszokat. Meg néha az alkoholban és a kábítószerben, az sms-kapcsolatokban, a chatelésben.

Nem áll szándékomban moralizálni. Csak tudom, hogy a nagyváros magánya ma már a falun is jelen van. Az aluljárók fia akár tanyán is felnőhet, kisközségekben élnek gyermekek közösségi kontroll nélkül úgy, ahogy harminc-negyven éve a metropoliszokban éltek. A média nyilvánosságának megszűntével néhány hülye kölyök büntetőjogi és nem pedagógiai probléma lesz, és akármennyire lehet kemény a következmény (mert következmény nélkül nem megy), a kutyát nem érdekli, mi lesz az áldozattal, miként dolgozza fel az intimitást ért sokkot és az azt követő nyilvánosságot. Az iskola igazgatója mentette a menthetőt, mást nem tehetett, ugyanúgy eszköztelen, mint bármelyikünk, de az affér szereplői még mindig jobban jártak, mit a cseh kislány, aki a hídról ugrott le és már nem tehet föl kérdéseket.

Az elmúlt három év nagyjából húsz médianyilvánosságot kapott kamaszbotrányát olvastam vissza. Egyik sincs befejezve, egyiknek sincs konklúziója, egyikben sem érdekes egy héttel később, mi lesz a kölyökkel, s ha a bulvár hibázott (mert van rá példa), nincs visszatérés, helyreigazítás. Vannak elrontott sorsok, temetések és továbbra is megválaszolatlan kérdések. S vannak tendenciák, amelyek miatt borítékolni lehet a következő botrányt, s borítékolni lehet, hogy néhány éven belül a honi iskolák valamelyikében eldörren a fegyver.

S ami szomorú, addig semmi sem történik…

Lehet, hogy azután sem.