Ady, az őskártékony

Nem is olyan régen egy dilettáns irodalomrajongó járt Rimaszombatban, aki főállásban vállalkozó, szabad idejében pedig sokat olvas. Így fedezte fel magának Pósa Lajost, aki sok-sok szállal kötődik Gömörhöz. Az illető annyira megszerette költőnket, hogy elhatározta, újra felfedezi a köznek is. Ez felettébb dícséretre méltó tett, s ma már egy honlap is jelzi, hogy nem élt hiába. Ezért is vártam érdeklődve az előadását, amelyből sok érdekes adatot megtudhattam mind Pósáról, mind a költő utóéletéről. Itt kezdődnek a gondjaim. De tegyünk egy kis kitérőt. Hetek óta Wass Albert nevét ragozzák, főleg jobb (ésmég jobb) oldalon. Wass, akinek szélsőjoboldali nézetei egyértelműen kimutathatók, ma úgy állíttatott pellengérre és piedesztálra egyszerre, hogy a nagy többség – aki a nevét a szájára veszi – a műveit alig vagy egyáltalán nem ismeri. Az egyik oldal méltatlanul magasztalja az egekig, holott egy-egy műve kivételével (A funtinelli boszorkány, egy-két verse) többnyire irodalmunk másodvonalában a helye. Vadromantikus bűnügyi giccseit jobb esetben is csak Nemere István és Lőrincz L. László társaságában érdemes emlegetni. De hogy mennyit ér is, ezt bízzuk az irodalmárokra és az olvasókra. S legkevésbé sem a politikusokra és ilyen-olyan zavaros eszmerendszer beteges képviselőire. Főleg amikor olyan erdélyi írófejedelmek, mint Sütő András, Tamási Áron vagy Székely János neve szinte már feledésbe merült. Szobrot állítani neki, írófejedelemnek nevezni pedig minimum bárgyúság és magas fokú udvariatlanság irodalmunk valódi személyiségeivel szemben. De az sem fairnek, hogy kortárs irodalmunk más képviselői tiltakozzanak a szoborállítás ellen. Mennyivel hitelesebb válasz lenne, ha az említett erdélyi klasszikusoknak segítenének be(vissza)kerülni az irodalmi köztudatba. S innen kanyarodjunk vissza Rimaszombatba, ahol önjelölt irodalmárunk Pósa Lajos liberális kortársait és a kommunistákat tette felelőssé azért, hogy Pósát érdemtelenül elfelejtették, sőt indexre tették. S helyette a magyar irodalom legkártékonyabb költőjét, Ady Endrét tanítják. Ez volt az a mondat, amikor fel kellett volna állnom, s az ajtót becsapva távoznom. Szégyellem, hogy nem volt hozzá bátorságom.