Adventi töredékek

Adventus Domini, az Úr eljövetele. Az év végi békesség, várakozás és megtisztulás időszaka, mikor a fagy ürülékpáncélt dermeszt az egész évben bugyogó, bűzlő pöcegödör fölé, betemeti a hó az emberiség szennyét-kormát, és a tavaszi olvadás majd elsodorja. Az élet mája és veséje. (jöjj el, és világosíts meg minket, kik sötétségben ülünk)  Rothadó fehérjehalmaz, zsidó csicska vagy, se több, se kevesebb – írja egy kommentelő egy jegyzetem alá, melyben arra próbálom felhívni a figyelmet, mennyire nem tudjuk beilleszteni a világképünkbe a háborút, annak résztvevőit és áldozatait. Szinte árad belőle az irántam érzett gyűlölet – úgy tűnik, nem illik a világképébe, hogy valaki az ember szintjén emlékezik meg az emberekről. Egy másik kommentelő arról beszél, én és a fajtám okoztuk az aleppói mészárlást. Hajlok rá, hogy igaza van. Én, és a fajtám, az ember. Hátranézek, de Uriel arkangyal még nem áll mögöttem a lángpallossal. (jöjj el, és taníts meg minket az okosság útjaira) Köztiszteletben álló tanár posztol a közösségi oldalra egy kurucinfós videót, melyen szemtelen pubi kölykök ordítoznak és gusztustalankodnak egy tanórán. A srácok többsége roma. A meglehetősen vehemens természetű pedagógus azt kérdezi, hisz-e még valaki a felzárkóztatási programokban. Egy kommentelője szerint ki kellene irtani ezeket a gyerekeket, csatlakozik hozzá egy másik is, szerinte már most szét kellene lőni a fejüket. Az Európa keresztény gyökereit védő, magyarságát és emberségét mindig kiemelő tanár nem szól közbe, hogy álljon meg a menet, nem a gyerekgyilkosság a megoldás, azt talán valahol máshol kellene keresni. (jöjj el, és vezesd ki a börtön házából a bilincsbe verteket) Sűrű, setét az éj, csendesen bagózom az erkélyen – rossz szokás. A szomszéd kocsmából fiatal nő igyekszik hazarángatni élettársát. Hangosan veszekednek. Csak mondatfoszlányokat kapok el, isten ments, hogy mások magánéletébe avatkozzak. Mikor a nő – feje köré glóriát von az utcalámpa fénye – számon kéri a férfin, hogy már megint takony részeg, az dühöngve akkorát rúg a hátába vesetájt, hogy a második emeleten is fáj. Az asszonyka felsikolt, a férfi karon ragadja. Felkapom a cipőm, indulok lefelé a lépcsőn, de mire odaérek, elnyeli őket a lakótelep gyomra. Reménykedem, hogy nincsenek gyerekeik, de valószínűleg vannak. És az is valószínű, hogy az asszony főzi másnap reggel is a kávét az „urának”.(jöjj el, és mentsd meg az embert, kit a porból alkottál)  Aleppóban férfiak, nők, gyerekek halnak meg, sikítva, reménytelenül, borzalmas halállal. Berlinben boldog karácsonyi vásározók halnak meg borzalmas halállal egy soktonnás fémszörnyeteg kerekei alatt. Párizsban tavaly koncertre járó fiatalok, Brüsszelben utazók, Nizzában nyári estét élvező emberek haltak meg borzalmas, értelmetlen halállal. „Ha nem engeded be a menekülteket, szívtelen dög vagy, ha beengeded őket, kamionnal hajtanak át az életeden” – mondja egy kultúraszervező. Tudja, hogy a menekültek 99 százaléka rettegett a hazájában, de elhozták a rettegést ide is – véli. A kollektív bűnösség elvének legismertebb hazai alkalmazója, Edvard Beneš elmosolyodik sírjában, és helyeslően int csontkezével. Advent, 2016. Adventus Domini, az Úr eljövetele. Ideje lenne már, hogy megérkezz.