A vén obsitos könnye

Az anyakirálynő halálát követő napokban a hírügynökségek elárasztották a szerkesztőségeket VI. György özvegyének régebbi fotóival, majd felravatalozásáról készített felvételekkel. A számomra leggondolatébresztőbb fénykép egy Matuzsálem-korú könnyező férfit ábrázol. Divatjamúlt egyenruháján kitüntetések sejtetik, hogy az egykori katonát világháborús helytállásáért dekorálták. Újból és újból eltűnődöm, nálunk miért elképzelhetetlen az, ami kontinensünk talán legszerencsésebb országában valóság, hogy van egy „közszemlére kitett” személyiség, aki végigabszolválta a 20. századot, majd halálának órájában a miniszterelnöktől a buszsofőrig mindenki őszintén megsiratja. Vagy személyesen, vagy a tévé előtt ülve magam is legalább fél tucat nagy temetést, illetve újratemetést láthattam. Csallóközi magyarként hallgattam a harangszót, amely 1937 őszén Masaryk elnököt búcsúztatta. Másfél évtizeddel később kortársaim közül számosan álltunk díszőrséget Sztálin jelképes ravatalánál, majd néhány évvel később visszafogott lélegzettel hallgattuk a rádiósriportot Rajk László újratemetéséről. Évtizedek múlva Nagy Imre, Horthy és mások újratemetése következett. Talán Masaryk távozása volt az utolsó, amelyre itt, Közép-Európában ráillik ez az állandó szófordulat: a nép egy emberként gyászolta. Persze, ez az egyöntetűség se „csont nélküli”; volt időszak, amikor az államalapító nevét is csak becsmérlően volt szabad kiejteni. Akiért tegnap még könnyet hullattunk, sírját holnap megtapostatták velünk. A könnytenger hatalmi sugallatra rövid idő elteltével iszappá változott. A temetkezési és újratemetkezési szokások kárpát-medencei szakértői szerint itt minden ilyen anomália annak a következménye, hogy 1918 után odalett az ország kétharmada. Bezzeg a britek! – emelik mutatóujjukat magasba temetésrendezőink. A Brit Birodalom fölött – mondják – teljesen soha nem nyugodott le a nap. De még azt követően se, hogy elveszítették Indiát és a többi gyarmatot. Elveszítették, de nem követték példánkat a siránkozásban. Lehet, hogy az azon a fényképen könnyét hullató brit állampolgár is szolgált még valamelyik gyarmaton, így a nosztalgia is könnyezteti. Lehet, hogy pilóta volt a Luftwaffe gépei ellen. Lehet, ugyanazon a napon, amikor a magyar honvédet urai 1943 januárjában nyári ruhában küldték rohamra a Don partján, Londonba visszatérve romeltakarítás közben láthatta VI. György feleségét. Meglepő, mi minden képes formálni egy nemzet tudatát.