A vén EU-róka, a büszke, ő

Egy holland férfi menedékjogot kért Szlovákiában. Azt állította, hazájában üldözi a rendőrség. A Legfőbb Ügyészség tisztségviselői, akikhez bekopogott, köpni-nyelni nem tudtak meglepetésükben, sohasem hitték ugyanis, hogy Szlovákiában ennyire jó a helyzet. A bolygó hollandiról később kiderült, elmeháborodott. ĺgy már érthető. Higgyék el, én lennék a legboldogabb, ha csak a fentiekhez hasonló sztorikról szólt volna az elmúlt napok hazai közélete. Akkor nem kellene beállnom azok sorába, akik például az uniós népszavazás kampánya miatt fanyalognak. (Különben sem értem őket, hiszen ami nincs, arról minek annyit beszélni?) A kampány amúgy sem fontos, mondta a héten Ján Figeľ uniós főtárgyaló, sokkal lényegesebb, hogyan készülünk fel a tagságra. Például regionális konferenciákkal. A legutóbbi, kassai rendezvényen megnyugtató módon össze is jött vagy harmincöt érdeklődő (újságírók inkluzíve). Ez azért jó hír, mert ezek szerint nincs fehér folt (senkinek a becsületén), mindenki tud mindent az Európai Unióról. Amúgy én nem izgulok a referendum kimenetele miatt, hiszen Rudolf Schuster már régen kampányol, úgyhogy nagy baj nem lehet. Dzurinda meg holnap kezdi, de talán ez sem tántorít el senkit a részvételtől.

Sajnálom, hogy csak egyszer, a pozsonyi Euroszoba megnyitóján hallhattam az örökké ragyogó, fényes csillagról szóló dalt, a valószínűleg rendkívül népszerű és csak általam nem ismert Boris Lettrich előadásában (akit azóta csak a kis hamisként emlegetek). Hogy a zeneileg művelt Csáky Pálnak tetszik-e a dal szlovák változata, arról nem tudok nyilatkozni, ő tudott volna, de rendkívül diplomatikus módon nem tette. Szóval soha többé nem hallhatom a szlovák EU-himnuszt, csak az eredeti, jogtiszta változatot. Azt meg már tizenöt éve meguntam. Jómájú haverom felvetette, majd ő betelefonál a Pátria rádió kívánságműsorába, hogy Péter és Pál barátjával szeretné meghallgatni a vén Európát. Lebeszéltem. Tájainkon csak az országhatárok vannak eltűnőben, a humorérzéknek még van határa. Még egy gyors rekapituláció: az elmúlt napokban megtudtuk, a vén EU-rókák közül ki nem felelős az eurosláger disszonáns záróakkordjáért: Csáky Pál, aki tulajdonképpen egy nagy kórusművet szeretett volna, „á la We Are The World”; Miklósi Péter, aki telefonon kérte Dušík Gábort, hogy hétfő reggelig legyen kész a dal, de nem ő volt a megrendelő; Boris Lettrich, aki örült, hogy egyáltalán valakinek eszébe jutott, és csurran egy kis zsozsó; Jaroslav Rezník rádióigazgató, aki csak a miniszterelnök-helyettes figyelmébe ajánlotta a dalt; Dušík Gábor, aki nem tudja, hogy ha valaki műkorcsolya-világbajnokságra megy, korcsolyát is kell vinnie magával – és így folytathatnánk. Nem felelős továbbá özv. Bódi Mari néni Szakállasapácáról, aki eddig mindig elment szavazni, és már csak megszokásból is részt vesz a referendumon, valamint további néhány millió ember. Szóval megnyugodhatunk, senki sem felelős semmiért. Tanulság? Varga Miklós mondjon le!

„Kommunista vagyok” – válaszolta az egyik vörös pólós pozsonyi fiatalember (lehetett vagy tizenhét éves), amikor a riporter május elsején megkérdezte tőle, mit keres a demonstráción. Az ifjú, ám meggyőződéses kommunista mellett ott állt alig fiatalabb elvtársnője, aki a régi, szép időket emlegette. Nem sokkal távolabb egy elvtárs (nem az enyém, az övék) felszólította Amerikát, azonnal vonuljon ki Irakból és hagyja békén az arabokat. George W. Bush amerikai elnököt valószínűleg megrettenthette a vörös orrú boroshordószónok dörgedelme, mert tegnap hajnalban bejelentette, véget ért az iraki konfliktus, de ők még azért egy darabig ott maradnak. Amerika megnyerte a háborút, a békét pedig állítólag az irakiak nyerhetik meg.

Azért hozott ez a hét örvendetes eseményeket is, hála a szlovák hokisoknak, leigáztuk Németországot. Volt is nagy ünneplés, legalább olyan, amilyen május 18-án várható. Tudják, ez az a nap, a népszavazás másnapja, a fieszta utáni kijózanodás, az eurókázás ideje, amikor elemzők elemzik az elemezendőt, amikor Csáky Pál ígéretéhez híven elmondja, milyen hibákat követtek el a kampány során, amikor a hogyan helyett a hogyan továbbról kezdünk beszélni.