A váltó rozsdája

Csodás becketti helyszín ez az elhagyott vasútállomás, az utasok nélküli váróterem kriptacsendje, a szél süvítése a kietlen peronon, a kóbor kutyák kullogása a síneken, amelyek nem kötnek össze többé semmit, s amelyek nem vezetnek többé sehova. Ha valahol, hát itt kell megvárni Godot-t. Szinte hallani, ahogy a rozsda csámcsog a váltókon, ahogy pár száz méterrel odább korhad az immár feleslegessé vált sorompó. De Godot, mint tudjuk, sosem jön el, helyette majd a tolvajok érkeznek, s előbb-utóbb lepusztítják a helyszínt, valóban nyílt tér lesz, lehet majd világvégét, netán régiófejlesztést játszani, Peter Brook után, szabadon. Pár vasutas lézeng az épületben, abszurd hősök, ők nem Godot-ra várnak, hanem a szabadító végre, a kegyes kirúgásra. Nem a Semmire, ó, nem, azt ugyanis épp most élik meg, már nem is csalódottan, már nem is keserűen, már nem is bűnbakként, de a lemondás és beletörődés közönyével, saját sorsuknak is idegenül, hogy egy kis egzisztencializmust is csempésszünk a képbe. Kőarccal bámulják a halott vágányokat, mellettük tessék vigyázni, ha ezt a viccet most valaki elsütné, akkora pofont kapna, hogy megsüketülne. Már az egyenruhát sem öltik fel, nincs értelme, morogják, nem csinálunk magunkból hülyét, hogy szolgáljuk azt, ami megszűnt. Még fűtenek, még működik az egyetlen telefon, még van áram, de mindez már csak látszat, álmunkahely, a súlyos beteg állapota, aki tudja, hogy menthetetlen, napjai megszámláltattak, de a véget nem siettetheti. Már nincs remény – gondolják, s akárhány illetékes megyei, országos okost hallgatnak meg naponta az újjáélesztésről, annyiszor köpnének egyet legszívesebben, de már legyinteni sincs kedvük. Lenyelték ők már azt is, hogy minden vasutas kormányellenség, a gazdaság tönkretevője, pedig a kézre kapott nyolcezerből biztos ők lopták szét a vasutat, ők ültettek egyre több kis- és nagyfőnököt a saját nyakukba, s ők szerettek volna a pozsonyi luxuslakásokban lakni, mert ebből a felháborítóan nagy fizetésből kacagva fizették volna a lakbért is. Eddig is agyondédelgették őket kedvezményekkel, a kutyabagotai váltókezelő mást se csinált egész évben, mint európai luxusvonatokon rohangált a családjával Biarritzból Monte Carlóba, Párizsból Londonba, a fene az ingyenjegyes, újgazdag pofájába. Meg még ebédjegyeket is kapnak, ez igazán felháborító! De higgadjunk le, csak a józan valóság számít. A kőkemény valóság. Befut a vonatpótló busz. Egy negyvenes férfi várakozik az állomás mellett, hatévesforma kislány fogja a kezét. – Apu, akkor most ez a vonat? – Igen, kislányom. – Apu, de ez busz! – Hallgass, ebadta kölyke, ez a vonat és punktum! – fortyan fel az apuka. A kislány csak áll döbbenten, s nem érti a valóságot. Abszurdisztánban ilyen.