A válságkezelés mellékhatásai

Tulajdonképpen ez sem a válság kezdete volt, hanem az első bukás, amire felfigyelt a világ.Számtalan elemzés foglalkozott azzal, mi is volt az első dominó. Azóta ezek a viták is alábbhagytak, mostanság inkább a válság ellenszereiről és azok mellékhatásairól szól a vita. Sőt, már erről sem nagyon, mert a valamennyi kormány által alkalmazott állami ösztönzések szinte minden esetben hatalmas eladósodásba torkolltak. Itt csak annyit érdemes megjegyezni, hogy Japán a ’90-es évek elejétől pontosan ilyen bajokon pontosan ilyen intézkedéssel próbált segíteni, sikertelenül. Egy szó mint száz, most már valóban itt az idő, hogy őszintén szembenézzünk a tényekkel. A válságok talán arra jók, hogy rámutatnak a hibákra. Ezek a viharok felgyorsítják a gazdasági evolúciót, a gyengék kihullását. A Lehman Brothers csődjét az állami segítség elmaradása tetőzte be, holott annak idején az AIG biztosítási cég kapott pénzinjekciót. Az EU-ban még távolról sem értünk el ebbe a kijózanodási fázisba. Mi még mindig öntjük a pénzt Görögországba, holott gyakorlatilag biztos, hogy újabb államcsőd felé tart. De a helyzet a többi mediterrán országban sem jobb, hiszen Ciprus már gyakorlatilag csődbe jutott, és Spanyolország államadósságát is közösen finanszírozzuk. És ne feledjük azokat az európai nagybankokat, melyeket úgyszintén sok-sok milliárddal kellett szanálni. Úgy fest, egyelőre még mindig nem akarunk szembenézni az igazsággal, legalábbis az unió döntéshozói nem. Amíg az említett pénznyelő államok EU-tagok, csak álmodhatunk a gazdasági megújulásról és a felzárkózásról. Lehet persze örülni egy 0,7%-os növekedésnek, lehet beszélni az alagút végén látható fényről, de az Egyesült Államok 2,5%-áról csak álmodhatunk. Egyelőre semmi jele annak, hogy megindult volna a növekedés, legalább akkora, amely megállítaná a munkanélküliség növekedését. Hiába, Brüsszel túl messze van, tőlünk is, a való élettől is.