A titkos szavazás bája

A hét végén még úgy véltem, nincs a világon olyan aranyszájú politikai agitátor, aki el tudja velem hitetni, hogy Pavol Rusko pártja (ANO) létének és Ľubomír Lintner parlamenti alelnökjelöltté válásának van kézzel fogható haszna az ország számára. Valljuk be, ha nincs Rusko, főképp pedig ha Lintnernek nem szíve vágya a házelnök-helyettessé válás, talán még hónapokig kétségek között gyötrődhetnénk a koalíciós többség létét-nem létét illetően. Talán még karácsonykor is találgathatnánk, azoknak van-e igazuk, akik szatócsmatematikával kiszámították, hogy a koalíció parlamenti többsége már a múlté, vagy a miniszterelnöknek, aki határozottan cáfolja a kormány kisebbségbe kerülésének tényét. Sőt, olyan abszurd helyzetbe kerültünk, hogy a politikai erőviszonyok tisztázása szempontjából még annak is van haszna, hogy az ellenzék egyik Lintner-szavazáskor se mutatott hajlandóságot véleményt nyilvánítani. A kormánykoalíció négy pártja ezt követően – a titkos szavazás lehetőségeitől megrészegülve – pőrére vetkőzött ország-világ előtt. A közélet iránt még érdeklődő kevesek most felsorolhatják a miniszterelnök közelmúltban közzétett derűlátó és önigazoló megnyilvánulásait. Ahogy állást foglalt a Nemzetbiztonsági Hivatal vezetőjének menesztése, vagy a védelmi miniszter eltávolítása ügyében. Ahogy most hangsúlyozza, a SIS vezetője mennyire mélységesen bírja bizalmát. Azóta, hogy a titkos „káderszavazásnál” megtudtuk, mennyire csak idézőjelben létező többséggel rendelkezik a koalíció, már azt is kételkedve fogadja az ember, ha Dzurinda azt állítja: a fű zöld, az égbolt azúrkék. A szerdai és a csütörtöki szavazás előzménye és eredménye a pártokon belüli demokráciáról is sokat elárul. Nemkülönben az egyes politikusokról. Ha nem ismernénk az ANO elnökének módszereit, övön aluli ütéseit, a közvélemény a szószegésből eredő erkölcsi fertő egész özönét vaktában csak az SDKÚ, az MKP és a KDH nyakába zúdíthatná, találgatva, hogy titkos szavazás közben ki mert őszinte lenni. Lévén, hogy soha nem derül ki, melyik koalíciós párt hány képviselője dobott „fekete” golyót az „agyagkorsóba”, örökre titok marad, maga Rusko hozzájárult-e és milyen mértékben pártbelije leégetéséhez. Az állásfoglalások névtelenségének köszönhetően a Lintner-szavazás során kiderült, mennyire futóhomokon áll ez a kormánykoalíció. Ez bátorítás is lehet a változást igénylők számára. A lassan már a választási küszöb ostromlására kényszerülő SDKÚ vezetőjétől dőreség lenne azt várni, hogy rászánja magát a megmérettetésre. Tudja, nem ismétlődik meg a tavaly őszi sztori. Vajon rá tudja-e venni koalíciós társait, hogy vele együtt süllyedjenek el a cselekvésképtelenség mocsarában? Odajutott ez a koalíció, hogy a mostani miniszterelnök vezetésével már összeomlani se képes.