A társadalomlélektan hullámai

Az érdeklődés felkeltéséhez kiváltképp hozzájárul az a tény, hogy az írás szerzője a Komáromban nevelkedett Daniela Kapitáňová szlovák írónő, aki együttműködik a Thália Színházzal. A szerző a komáromi magyar–szlovák együttélés természetrajzának, „átvilágítására” annak tudatában vállalkozott, hogy tabutémához nyúl. Komáromi születésű szlovákként késztetést érzett arra, hogy – amint írja – „valaki végre már tágra nyissa az ablakot, és a dolgokat nevén nevezve kiszellőztessen”. Úgy hitte, hogy megteszi ezt helyette valaki más, de nem így történt.

Őszinteségében is meghökkentően merész bevezető jellemzéssel vázolja a szerző a Komáromról a szlovákiai köztudatban élő képet: „A Komárom helységnév kimondása a szlovákok számára úgyszólván kötelező, erős tettetett magyar kiejtéssel jár együtt, majd értetlenséget mímelő mosoly kíséretében felszakad egy lemondó sóhaj, ami valójában azt jelenti: ajaj, ezek a magyarok! S ez a szokványos viselkedésforma engem éppúgy irritál, mint annak magyar megfelelője. Tótok? Hangzik el enyhe lenézéssel, amit sokatmondó mosoly és ugyancsak lemondó sóhaj követ a következő aláfestéssel: Mi mást várhatnátok ezektől?”

Kapitáňová szerint ezeknek a hangnemeknek az egymással szembeni jelenléte – amiről nem illik beszélni – játszott közre abban, hogy Komárom városában – ahogy írja – „az egykori szocialista szakszervezeti épület és a mai nemzetébresztő Matica slovenská székházának homlokzatán megjelent a szlovák–magyar ellenségeskedést megtestesítő, bronzba öntött szoboregyüttes, a két hittérítő, Cirill és Metód emlékműve. S ennek árnyékában értelmét veszti minden, az együttműködés iránti kölcsönös készséget kinyilvánító deklaráció. Ami ugyancsak alkalmat ad arra, hogy ezt tapasztalva a komáromi polgár, szlovák és magyar szívesen hárítsa a felelősséget a politikusokra. Eltekintve attól, hogy árnyalt megközelítést kíván annak tisztázása, honnan is jön a kútmérgezés, és honnan a kisebbségvédelmi reflex, a szlovákok és magyarok közötti viszony korántsem egyszerűsíthető le az embertársi kapcsolatokat megrontó politikai manipulációkra. Ennek sokkal mélyebb okai vannak – hangsúlyozza a szerző.

Magyar részről az oknyomozást a magyar identitás folyamatosságának Trianonhoz kapcsolódó megbontásában keresi, de az immár következménnyé, okozattá váló társadalmi-lélektani mozzanatokra irányítva a figyelmet. „De facto idegen államba kerültek, és így nyelvük újabb többletfunkciót nyert, egyfajta virtuális területté vált. Ahol magyarul beszéltek, az továbbra is Magyarországnak számított” – írja Kapitáňová. S itt a területi változások szerepét illetően alighanem kissé rövidre zár. Ugyanis ha a területi elszakítottságot a határváltozások tudomásul nem vételével akarták volna kárpótolni a szlovákiai magyarok, minden valószínűség szerint a gyors asszimiláció sorsára jutottak volna. Hisz a magyarok több tájegység leszakadt, egymástól meglehetősen elszigetelt és regenerálódásra meglehetősen képtelen nyúlványain laktak. A fennmaradást csak a déli, három helyen meg is szakadó magyarlakta sáv belső szellemi kohéziója biztosíthatta. Csak így alakulhatott ki sajátos identitást teremtő kisebbségi közösség. De ez az anyanemzethez fűződő, a határon is átívelő anyanyelvi összekötő szálakból szövődött. Szülőföld, anyanyelv és egyetemes magyar szellemi összetartozás egymással szorosan összefonódó alkotóelemeiből teremtődött meg és igényel kiteljesedést a kisebbségi lét. Viszont a hivatalos politika, mind a polgári köztársaság, mind a kommunista hatalomátvétel után a szlovákiai magyarság és az anyanemzet közötti együvé tartozás szálainak megőrzését a csehszlovák, illetve szlovák államisággal szemben álló tendenciaként értelmezte, s ennek nyomai ma is megtalálhatók a szlovák–magyar kapcsolatokban. Gondoljunk csak arra, hogy kezdetben a Magyarország területén érvényesülő kedvezményeket is egyes állami-politikai körökben a szlovákiai belügyekbe való beavatkozásként próbálták értelmezni.

Rendkívüli empátiakészségről tanúskodva, a társadalomlélektani nyomvonalakon haladva a szerző végül is a lényegre tapint, amikor megállapítja: „Magyarságukat a lakosok nemcsak nyelvükben, hanem szívükben is hordták, ami ugyan kicsinyke, de fontos tartomány. Ha mostanság sor kerülne Európa újrafelosztására, és valaki úgy vonná meg a határokat, hogy Kijevtől Vrútkyig minden Ukrajna lenne, ezt tudomásul vehetnénk, csakhogy sem a nagy történelmi eseményeket, sem pedig a személyes történelmet sohasem törölhetnénk ki szívünkből. Vagy igen? Mi talán igen? Ez az egyszerű, egymondatos válasz nálunk kimondhatatlanná vált. Ha erre mégis rászántuk volna magunkat, ha legalábbis beszéltünk volna róla, és nem tekintettük volna ezt hazaárulásnak, talán frissebb levegőt szívhatnánk ma.”

Ez a mélyrehatoló szlovák önvizsgálat megkönnyítette a szerzőnek, hogy a komáromi szlovákok helyzetéről is őszinte, önhúsába vágó szókimondással nyilatkozzon. Az ötvenes évekbeli szlovák betelepülést „szlovák injekciónak” nevezve kimondja, hogy sokan saját szándéktól függetlenül kerültek a városba, sőt voltak olyanok, akik számára ezt politikai büntetésül szánták. „Senki sem törődött vele, hogy miként sérül az odavezényelt szlovákok személyes identitása” – állapítja meg keserűen. Elvesztették azt a hátteret, amit a szülőföld otthonteremtő ereje nyújt, sehol sem fogadták őket lelkesedéssel, magyar barátokra csak kétoldalú alkalmi személyes szimpátiák révén tettek szert. „Nem volt sok választási lehetőségük, vagy felvértezni magukat a nacionalizmussal, vagy beilleszkedni” – írja. S az emigrációs tünet hatására az ott élő szlovákokat eleve a „magukénak” tekintették.

Személyesen megélt élmények áradnak e sorokból. De azért felvetődik a kérdés: vajon nem ebben is valahol az együttélés közösségi dimenzióinak zavarai és eltorzult értelmezései érhetők tetten? Hisz a szlovákok közötti összetartozás-tudat éppoly természetes, mint ahogy a városban a magyarság is közösséget alkot. Ahhoz viszont, hogy ez ne vezessen egymást károsító merev elkülönüléshez, arra van szükség, hogy megteremtődjenek a közös érdekeket és a sajátos közösségi szükségletek kielégítését biztosító keretek, intézmények és önigazgatási mechanizmusok. Alighanem a közösségi lét szabad kiélésének lehetősége elengedhetetlen feltétele annak, hogy magyarok és szlovákok a várost a lélek mélyén egyformán magukénak érezhessék. Vajon a szerzőnek, amikor a komáromi vezetés részrehajlásáról beszél, nem reked-e figyelmén kívül e feltételek hosszú évtizedekig tartó hiányának utóhatása, s a legiszlatív biztosítékoknak ma is a pillanatnyi erőviszonyoktól való függése, illetve az önigazgatás útjainak keresése is?

Kapitáňová nehezményezi a város magyar múltjának szerinte túlzott és egyoldalú demonstrálását is. De vajon a helyi szlovákok ápolják-e Komáromhoz fűződő hagyományaikat? Mellesleg: valószínűleg kuriózumnak számít, hogy bibliográfiai adatok szerint Komáromban 1926-ban került sor az első szlovák színielőadásra, Sládkovič Detvanjának bemutatására. A korabeli sajtótudósítást közlő Komáromi Híreknek épp ez az évfolyama nincs meg sem Komáromban, sem a pozsonyi Egyetemi Könyvtárban. Úgy látszik, senkinek sem hiányzott.

Fiatalkori és a környező, a természethez fűződő nosztalgiával invitálja a szerző városi sétára az olvasót, melyet nemzetiségi túlfűtöttségtől mentesen tekint a sajátjának. Lakóháza előtt búcsúzik, melynek falán Jókai-emléktábla található. „S önök ehhez nyilván szarkasztikus megjegyzést fűznek: ha továbbra is ilyen szentimentális lesz a tollam, biztos, hogy nekem ilyen nem adatik meg.” Pedig az írónő a lélek legbensőségesebb rezdüléseinek egymásrahangolásával mégiscsak közelebb visz a társadalmi-intézményes megoldások előmozdításához. Csak kár, hogy megnyilatkozása szinte egyedülállónak számít. S ami ugyancsak sajnálatos, hogy a szinte önvérével írt vallomása visszhangtalan maradt a szlovákiai írástudók körében.

A szerző történész