A szomszéd új elnöke

Tíz év alatt se tudtam megszokni, hogy Csehországot két, számomra kevéssé rokonszenves politikus Szlovákia szomszédjává minősítette át. Ennyit arról, hogy e kis dolgozatom tárgyköre vonatkozásában a „szomszéd” kifejezést mennyire vagyok képes emóció nélkül leírni. Annyira, amennyire afölött leszek képes örvendezni, hogy a Hradzsinban mostantól kezdve nem filozófushoz igazodva állítják be az órákat, hanem egy jól képzett kettőskönyvelő ízlését követve ketyegnek a kronométerek.

Silány mellébeszélés, ha úgy tesszük fel a kérdést, hogy Václav Klaus lesz-e jobb államfő, vagy Jan Sokol lett volna. Tomáš G. Masaryk és Václav Havel óta vétek az ilyen kérdésfeltevés. Viszont egyáltalán nem ködösítés, hanem a tények, az összefüggések vizsgálatára irányuló mélyszántás, ha a jelenség tucatnyi fő szempontja között azt tesszük mikroszkóp alá, hogy a Sokol kontra Klaus párbajban mely politikai erő voksainak köszönhetően dőlt el a mérkőzés. A szociáldemokraták jelöltje elméletileg begyűjthette volna a kommunisták összes szavazatát, és ennek eredményeként – hangsúlyozom: elméletileg – ma Jan Sokol címére kellene érkezniük a gratuláló dísztáviratoknak. Nemcsak a szociáldemokratáknál kialakult káosz következménye, hogy az elkövetkező években nem a baloldal próbálkozhat meg a lakosság egyötöde-egynegyede bizalmát és támogatását élvező kommunista párt domesztikációjával, hanem a jobboldali Polgári Demokratikus Párt (ODS). Ez viszont egyáltalán nem elméleti probléma, hanem nagyon is gyakorlati kérdés.

A rendszerváltás óta eltelt idestova másfél évtized alatt láthattuk, ahogy a kommunisták legalább három fő irányba távolodtak el a volt uralkodó párttól. Egy részük vállalkozni kezdett, feledni igyekezve a múltat. Ez nem nélkülözi az ésszerűséget. Jelentős hányaduk szociáldemokratává igyekszik magát átminősíteni. A magyarországi MSZP esete bizonyítja ennek az útnak a járhatóságát, a szándékok tisztességességét. Viszont minden posztkommunista országban jelen van az egykori kommunista párt híveinek egy csoportja, amely a rendszerváltás folyamatában egy húron pendülő internacionalistából buzgó hazafias erővé alakult át.

Mégiscsak igaza volt a baloldal klasszikusának, aki a 20. század első harmadában váltig állította: a politikai szélkakasok végső menedéke a hazafiaskodás.

A prágai elnökválasztáson nem volt lemérhető, hogy a lakosság – ahogy mondottuk egykor – széles rétegei hogyan viszonyulnak a „kokárdaviseléshez”, még rondább kifejezéssel: a nacionalizmushoz. Csehországban a nacionalizmus ma a szudétanémet kérdéshez való viszonyuláson mérhető le. Köztudott, hogy Jan Sokol a szomszédpolitikában e kérdés lehető legcivilizáltabb megoldását szorgalmazta, figyelembe véve, hogy 1938–39-től, illetve 1945 tavaszától napjainkig jóval több, mint fél évszázad telt el. Ugyanez nem mondható el Václav Klausról, aki szudétanémetügyben keményvonalasnak bizonyult. Nem volt nehéz felismerni voksszerzési szándékát. A kommunistáknak köszönhetően lett a Cseh Köztársaság elnöke. Kíváncsi vagyok, hogy az elkövetkező években a hazaffyaskodás iskolájában hogyan sikerül szalonképessé tennie a cseh kommunisták elitjét.